Romsics Imre – Kisbán Eszter szerk.: A táplálkozáskultúra változatai a 18-20. században. A néprajzkutatók I. táplálkozáskutatási konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1995. október 24-26. (Kalocsai Múzeumi Értekezések 2. Kalocsa, 1997.)

Szilágyi Miklós: A halételek, mint férfiételek

Szilágyi Miklós későbbiek. Ezért van, hogy az egy-egy település vagy kistáj népi táplálkozását bemutató tanulmányok, közlemények szerzői jószerével csak a halételek mind periférikusabb jelentőségét, az ételfélék választékának egy-két étel-típusra szűkülését ismételgetik. Ha utalnak egyáltalán a halra, mint táplálékra, illetve a böjti időszak vagy a karácsony este étrendjén még elő-előforduló, s ott „kötelezőnek" mondott halevésre! A táplálkozástanulmányok számottevő részének szerzője u.i. azzal szokta kifejezni a paraszti halfogyasztás teljes eljelentéktelenedését, hogy említetlenül hagyja vagy a táplálkozási szokásokhoz nem tartozó kuriózumként éppen csak megemlíti a halételeket.

3 A kutatástörténeti háttérnek ez a vázlatos felidézése természetesen nem a táplálkozási-kutatók látens kritikája. Csupán azt az eléggé meggyökeresedett „szakmai szereposztást" akartam jelezni, mely szerint ebben a résztémában mindig is vitathatatlan volt a halászat kutatójának kompetenciája.

4 Ez a tény kellő magyarázatot ad tehát arra, hogy miért is vállalkoztam ez alkalommal a halételek köznapi és ünnepi étkezésben betöltött, s az ármentesítések óta teljességgel átalakult szerepének-jelentőségének lényegileg a halász (és horgász) szakirodalomra alapozott, inkább tézisszerű, mint részletesen argumentált összefoglalására. 2. Ha - a mondottak miatt - a halászatról szóló néprajzi irodalmat (s a magam gyűjtéseit) tekintem az elsődleges, az evidens forrásnak a halételek étrendi szerepe, s az egyes ételfélék készítési módja megismeréséhez, eleve számolnom kell vele, hogy nincsenek biztos fogódzóim a halászok halfogyasztása szempontjából bizonyára hiteles információk általánosításához: a társadalmi méretű érvényesség megbízható mérlegeléséhez. A halászat minden kutatója (én magam is) elsősorban, ha nem 3 A szórványos adatokból arra következtetek, hogy a 19-20. század fordulója óta inkább a folyó menti városok polgári (esetleg a hozzájuk igazodó paraszti és munkás) háztartásaiban, nem a paraszti konyhán volt valamelyest jellemző a rendszeres halfogyasztás. Tömörkény István századfordulós híradása szerint (TÖMÖRKÉNY 1902. 76.) a halbőség ideje alatt annyira hozzászoktak a szegediek a halételekhez, hogy „még egészen közrendű polgárcsaládoknál is hagyomány, hogy minden héten legalább egyszer hal vétessék, leginkább pénteken, de módosabb helyen hetenkint kétszer vesznek halat, szerdán és pénteken [...] A régi világban pedig napi eledel volt, mert könnyen jutottak hozzá." Sólymos Ede pedig jelenkori tapasztalatait így összegezte: „Baja többek között arról nevezetes, hogy itt a legmagasabb az országban a halfogyasztás. Nem múlhat el jeles nap, legyen az állami, egyházi vagy családi ünnep, hogy ne főzzenek halat" (SÓLYMOS 1983. 127.) - A bajai halfogyasztási szokásokról lásd még: KŐBÁNYAI 1978. 25. - A korábbi századokban sem jellegzetesen halászó vidékek paraszti halfogyasztására lásd pl. KARDOS 1943. 19. (Őrség) vagy BŐDI 1984. (Derenk) alkalmiságot hangsúlyozó megjegyzéseit. Hasonlóan keveset mondó azonban a valamikor árvízjárta, halászó vizekben gazdag területek népi táplálkozását bemutató dolgozatokban is a halfogyasztásra utaló egy-két mondat: SZIGETI 1971. 513. (Tápé), BŐDI 1992. 478. (Biharnagybajom). Ritka kivétel, hogy BERECZKI 1994. 317-323. elemzi is: miként változott meg a Duna-menti Bölcskén, s csak az utóbbi két-három évtizedben, a halételek viszonylag hangsúlyos étrendi szerepe. 4 Ez fejeződik ki abban is, hogy Sólymos Ede újra meg újra állást foglalt a halászlé körül kialakult gasztronómiai eszmecserékben (SÓLYMOS 1964, 1970), magam pedig a halászat-téma szerves részeként dolgozhattam ki a Magyar Néprajzi Lexikon halételek-címszavát (SZILÁGYI 1979/a. 428.) 118