Janó Ákos - Vorak József: A halasi csipke útja a gondolattól a világhírig - Cumania könyvek 3. (Kecskemét, 2004)
Küzdelmes évek Halason
felet óvatosságra késztette. A felek között létrejött megállapodás is ezt a túlzottan megfontolt óvatosságot tükrözte. A halasi csipkevarrás művészi irányítását az Iparművészeti Főiskola vállalta. Az intézet igazgatója kötelező ígéretet tett arra nézve, hogy a kiskunhalasi származású Tar Antal személyében, aki már előzőleg is kapcsolatban állott a halasi műhellyel, a csipkevarrásnak állandó tervezőt bocsát rendelkezésére. A kész csipkék értékesítéséről az Országos Háziipari Szövetség óhajtott gondoskodni, míg a tőkés vállalkozó szerepének vállalása Kiskunhalas városra hárult volna. A város azonban minden anyagi megterheléssel járó felelősség- vállalás elől mereven elzárkózott. Mindössze arra volt hajlandó, hogy üzletrészek kibocsátásával önálló vállalkozásként életre hívja a halasi csipkeszövetkezetet, s az ily módon létrejött vállalkozás működését hivatalból ellenőrizze. Mindhárom fél egyetértett abban, hogy a halasi műhely vezetésével, évi tiszteletdíj ellenében, Markovits Máriát bízzák meg. A közös megállapodásnak ezek a papírra is lefektetett pontjai, amennyiben maradék nélkül megvalósulnak, biztosíthatták volna a halasi műhely zavartalan munkáját s lassú, de állandó természetes fejlődését. Hogy azonban mindezt Kiskunhalas város inkább csak saját lelkiismeretének megnyugtatására szolgáló formalitásként fogta fel, az kitűnik a megállapodásnak a város által javasolt, s a másik két fél által is elfogadott egyik lényeges pontjából: „A lányokat nem kell foglalkoztatni a gazdasági munkaidő alatt, nehogy más fontos gazdasági és egyéb munkától a munkaerők elvonassanak.” Ez lényegében azt jelentette, hogy a város, minthogy vezetőinek a csipkevarrásról halvány fogalmuk sem volt, a csipkevarrók foglalkoztatását csupán ínségmunkaként volt hajlandó felfogni. Hogy a halasi csipke hivatalosan is mellőzésre és lassú feledésre ítéltetett, kitűnik abból, hogy a megmentésére irányuló akcióban már sem a csipkét tüneményes pályájára elindító Iparművészeti Társulat, sem a csipkemozgalmat néhány éve még oly sürgetően szorgalmazó két szakminisztérium nem óhajtotta magát képviseltetni. Az 1902-1909-es évek egész országot elkápráztató tündöklése után a végkimúlás előtti sebtében lebonyolított mentőakció volt a halasi csipke dicsőséges korszakának még visszacsendülő utolsó záróakkordja, ami után megkezdődött a csipke, s véle Markovits Mária több mint két évtizedes kálváriája. 1911-től 1933-ig a halasi csipkevarró műhely külsőleg semmiben sem különbözött bármelyik más, súlyos anyagi gondokkal küzdő vidéki kisüzemtől. Kiskunhalas város létrehozott ugyan a csipke érdekében valamiféle látszatszövetkezést, s annak volt is törvényes ügyvezető szerve, ez azonban inkább csak papiroson létezett, aminthogy maga a város sem vette komolyan a csipkeszövetkezet felett vállalt gyámkodását. A műhely helységről helységre vándorolt. Az embertelen körülményekre, a város részvétlenségére hátrahagyott írásaiban Markovits Mária így emlékezett vissza: „Volt, amikor sötét, penészes helyiségben dolgoztak a csipkevarró lányok, 64
