Janó Ákos - Vorak József: A halasi csipke útja a gondolattól a világhírig - Cumania könyvek 3. (Kecskemét, 2004)
Budapesti évek
társakat toborozni a megindítandó tanfolyamokhoz. Előadásokat tartott és sajtótájékoztatókat bocsátott ki a művészi csipkeháziipar jelentőségéről. Tanfolyami tervezeteket és tanmeneteket állított össze. Külkereskedelmi szervektől tájékozódott külföldi üzletkötések lehetőségei felől. Tárgyalásai, s csaknem egy éves szervezőmunkája 1907 őszére végre főbb vonásaiban megvetették az alapját az oly sokat emlegetett magyar állami csipkeháziipari mozgalomnak. A szakemberek, akik már az indulás pillanatában betekintést nyerhettek a Kereskedelemügyi és Közoktatásügyi Minisztérium együttes tervezetébe, néminemű csodálkozással s enyhe csalódással állapították meg, hogy a vonzóan hangzatos szólamokkal megindított állami akció minél közelebb jutott a gyakorlati megvalósuláshoz, annál többet veszített eredeti nagyvonalúságából. Legelsősorban is nélkülözte azt a megfelelő nagyságú tőkeerőt, amely hasonló vállalkozások megindulásánál az első és elengedhetetlen követelmény. A termelés megszervezésén túl a bel- és külföldi értékesítés gondjai is teljes egészükben a vállalkozás vezetőit terhelték, míg maguk a minisztériumok jól megfontolt óvatossággal csupán néhány szakoktatási intézményüket engedték át cégérül, s mindössze néhány ezer korona segélyösszeggel voltak hajlandók részt venni a vállalkozásban. 1907. december 7-én Budapesten a Kígyó tér 1. számú ház egyik bolthelyiségében állandó állami csipkekészítő tanfolyam indult. A főváros szívében elhelyezett, jól felszerelt, üzlethelyiséggel is rendelkező csipketanfolyam 5 000 korona állami segéllyel létesült, s az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskola igazgatása alá tartozott. A csipketanfolyam és üzlet vezetője Dékáni Árpád volt. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium és a Kereskedelemügyi Minisztérium a „Műhely” alapításával a legkülönbözőbb feladatok egész sorát óhajtotta egy csapásra megoldani. Az Országos Magyar Iparművészeti Iskola évek óta ostromolta a Közoktatásügyi Minisztériumot, hogy különböző művészeti tanszakaival létesítsen technológiai műhelyeket, ahol a kiképzés valóban foglalkoztatás útján történhet, s az oktatás kilépve a tervezés keretei közül, mind közelebbi kapcsolatba kerülhessen a gyakorlattal. „A minisztérium szükségét látja annak, hogy intézményes kapcsolatok létesítése útján az iskolát oly iparművészeti munkatelepekkel hozza összeköttetésbe, amely munkatelepek üzeme nem hivatalos üzem, de saját természete szerint való ipari és üzleti életet él” - írja a Magyar Iparművészet (1907. 310.) Az Iparművészeti Társulat fennállása óta az iparművészek részéről mind gyakrabban hangzott el az a kívánalom, hogy a minisztériumok részesítsék anyagi támogatásban azokat a súlyos anyagi gondokkal küzdő műhelyeket, amelyeknek a művészi színvonala s úttörő munkássága azt indokolttá teszi, - elsősorban is azokat, amelyek egy-egy művészi ipar hazai meghonosításán fáradoznak. Az iparművészek egymagukban képtelenek voltak egyszerre megbirkózni a selejtes külföldi tömegcikkekkel s az üzleti mohósággal is. A két minisztérium érezvén, 55
