Janó Ákos - Vorak József: A halasi csipke útja a gondolattól a világhírig - Cumania könyvek 3. (Kecskemét, 2004)
Útban a világhír felé
keznek vezetése alatt, melyek már nem népiesek, de magyarosak, amelyek nem valók a népnek, hanem a nagyváros hölgyeinek és mégsem téveszthetök össze egyebütt készült hasonló munkákkal. Az idén kiállított csipkéi közül különösen az apró, színes, rendkívül finom hatású virágok sorai tűnnek fel...” Éber László cikkének számunkra nem annyira a halasi csipke művészi voltára vonatkozó megállapításai, mint inkább Divald és Dékáni munkáinak párhuzamba állítása, s az ennek alapján leszűrt következtetései lényegesek. Mennyire jellemző, hogy ez a kitűnő művészeti író is a Dékáni-féle halasi csipkék magyar jellegének kiemelését tekintette elsőrendű feladatának, de amikor arra kerülne sor, hogy ezt a „magyar jelleget”, „magyar stylt”, „magyarosságot” vagy ha úgy tetszik, „népiességet” akarná tanulmányában érzékeltetni, kézzelfoghatóan dokumentálni, ő is csupán sejtésekre, érzésekre hivatkozik, arra, amit „inkább sejtünk, érzünk, mint tisztán látunk”. Pedig éppen ez az a sejtelmes valami, aminek reálisan fölfogható meghatározására a kor magyar iparművészei annyira vártak. Dékáni birtokában volt ennek a titoknak. Talán még Tóth Béla súgta meg neki évekkel ezelőtt: „Ön motívumaink sokasága az iparos művésznek gondolatot adjon, ne szolgamunkát!” Vagy talán ő is csak ösztönösen érezte? De érezte, s ez tette divatos csipkéit magyarrá. Az Iparművészeti Társulat 1904-es karácsonyi kiállításának zárultával az Iparművészeti Múzeum Dékáni kiállítási anyagának egy részét megvásárolta. A halasi csipke rövid két esztendő alatt olyan pályafutást tett meg, amire alig találunk példát a magyar iparművészet történetében. Mégis, az első két év sikereit mérlegelve, tárgyilagosan meg kell állapítanunk, hogy a halasi csipke művészi sikerei mögött a műhely bevételei messze elmaradtak. Kétséges, hogy Dékáni fenn tudta volna-e tartani a műhelyt az 1903-as állami nagydíjként juttatott 2 000 korona nélkül. Gimnáziumi tanári fizetése, amelyből özvegy édesanyját s beteges bátyját segélyezte, semmiképpen sem fedezhették volna a csipke kiadásait. Eltekintve a szórványosan jelentkező megrendelőktől, az első két év folyamán a műhelyt Dékáni jóformán egymaga foglalkoztatta „megrendeléseivel”. Az állami nagydíj jelentős részét felemésztették a munkadíjak és egyéb kiadások. Az Iparművészeti Múzeum, s a St. Louis-i világkiállítás vásárlásai magukban semmiképpen nem fedezhették volna a kiadásokat. Dékáni 1905-ben tervezetet készített a halasi csipkeháziipar megteremtésére, s tervezetét a műhely állami támogatására vonatkozó kérelmével együtt a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez terjesztette fel. A miniszter a beadványt azzal küldte meg az Országos Magyar Iparművészeti Társulatnak, hogy azt beható tanulmányozás után véleményezéssel terjessze vissza a minisztériumnak. A beadvány benyújtása s a végleges döntés között csaknem egy év telt el, ami annál is inkább próbára tette Dékáni türelmét, mert az 1905-ös év második felében a halasi műhelyt teljes létszámmal, s megerőltető tempóban kellett foglalkoztatnia, hogy megfelelően felkészülhessen az 1906-os milánói nemzetközi kézműipari 50
