Janó Ákos - Vorak József: A halasi csipke útja a gondolattól a világhírig - Cumania könyvek 3. (Kecskemét, 2004)
Útban a világhír felé
törekvései vonták magukra azokban az években, amikor Angliában és Németországban az iparművészek élesen szembefordultak a már kiélt történelmi stílusok megmerevedésével. Nem véletlen tehát, hogy az 1904-es St. Louis-i világkiállításra készülődve az Iparművészeti Társulat elsősorban is arra a kiállítási anyagra fordított különös gondot, amelyik a külföldön leghatározottabban képviselhette a nemzeti jelleget, ez pedig a kiállítás háziipari csoportjának az anyaga volt. Az anyag kiválasztása szigorú szakvéleményezés alapján történt. A halasi csipke, vagy ahogyan a kiállítási katalógusban szerepelt, a Dékániféle kiskunhalasi csipkevarró műhelynek St. Louis-i szereplését az 1903-as karácsonyi kiállítás nagy sikere, a világkiállítás Budapesten járt megbízottjának személyes meghívása a bírálóbizottságok véleményétől függetlenül már eleve biztosította. A műhely számára azonban elsőrendűen fontos volt, hogy a puszta megjelenésen túl milyen sikerrel és anyagi eredménnyel zárul ez az első külföldi bemutatkozás. Nem lehetett ez közömbös a kiállítást rendező magyar iparművészeti és külkereskedelmi szerveknek sem. A Kereskedelmi- és a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumok, amelyek túlságosan is hangsúlyozták a háziipar jelentőségét, az állami nagydíj odaítélésének pillanatától kezdve messzemenő várakozásokat fűztek az új, magyar, művészi háziipari alkotásokhoz. Az iparművész köröket a külföld szakértőinek a nemzeti irányú magyar iparművészetet illető véleménye érdekelte elsősorban, a külkereskedelmi szerveket pedig a jövő értékesítési lehetőségei. Dékáni számára a világkiállításon való sikeres bemutatkozás egyet jelentett legmerészebb terveinek megvalósulásával. Az állami nagydíj pillanatnyilag a legteljesebb anyagi függetlenséget biztosította számára, így a halasi műhely néhány hónapon keresztül ismét csak a világkiállítási kollekció elkészítésével foglalkozhatott. Most vette csak igazán hasznát Dékáni az elmúlt másfél év szorgalmas csipketanulmányainak. 1903-ban az Iparművészeti Múzeum csipkeállománya jelentős XVII-XVIII. századbeli anyaggal gyarapodott. Dékáni, ha szerét tehette, elmélyülten tanulmányozta ezt is, de ezek mellett igyekezett megszerezni a külföldi szaklapokat, s nem feledkezett meg a divatlapokról sem. Tudta, hogy a nemzeti jelleg mellett sikerének másik kulcsa az élő, legújabb divat. Cseppet sem aggasztotta, hogy ez a nagyon is szeszélyes diktátor legtöbbször összehangolhatatlan az annyit emlegetett nemzeti ornamentikával. De hisz a vele egy időben élő iparművészek és képzőművészek azt a bizonyos „magyar stylt” szinte valamennyien más- és másképpen értelmezték, s más és más úton keresték. O pedig elsősorban nem rekonstruálni akart. Túljutva az első sikeres próbálkozáson, élő, kelendő iparmüvészetet akart teremteni. Talán a művészi szempont volt az egyetlen, amelyből nem volt hajlandó engedményekre. Ez mentette át csipkéit az utókor számára. Az e korban keletkezett terveit, s az azok alapján készült csipkéket elsősorban a tervek szinte végtelennyi sokasága jellemzi. Szinte hihetetlen, hogy az 47
