Janó Ákos - Vorak József: A halasi csipke útja a gondolattól a világhírig - Cumania könyvek 3. (Kecskemét, 2004)

Első sikerek

tetlen volt. Markovits Mária a mesterség művésze, a munka irányítója, tanítója, továbbfejlesztője volt, ezt az utolsó tanulólány éppen olyan jól tudta, mint maga Dékáni. Bármennyire is tudatában volt azonban Markovits Mária saját személye fontosságának, nem felejthette el, hogy Dékáni nélkül nincs halasi csipke. A technikai kivitelezést egyedüli tulajdonának érezte, de soha egy pillanatig sem tagadhatta meg Dékánitól a kezdeményező, alkotó, tervező művészt megillető legteljesebb elismerést. Ez a tudat egyelőre elhallgattatta sértett önérzetének hangját, de megindította benne „a halasi csipke mártírjá”-nak érzését. Számára már nem volt visszafelé út. Rajongásig szerette csipkéjét, s ez minden személyi ellentéten, anyagi érdekeken, a kiszolgáltatottság és megbántottság érzésein túl felbonthatatlan közösségbe fűzte őt Dékánival.

Az új csipke iránti vásárlókedv ugyan még nem állt arányban annak iparművészeti sikereivel s jelentőségével, Dékáni azonban mint kitűnő szervező, gondoskodott a csipkék fővárosi kereskedelmi elhelyezéséről, Zseny József példája nyomán pedig a kiskunhalasi jómódú polgárság is jelentős megrendeléseket eszközölt. Mindez ebben az időben elegendő volt ahhoz, hogy a csipkemühelyben kedvező üzleti mérleget biztosítson. Nagyobb forgalmat úgysem bírt volna el a műhely, mivel a közvetlen kereskedelmi forgalomra szánt szerényebb darabokon túl, csaknem valamennyi igényesebb kidolgozást kívánó darabokon maga Markovits Mária dolgozott, de mindenesetre az ő kezétől származott azoknak bonyolultabb technikai megoldása.

Dékáni az 1903. évet használta fel a nagy, átütő siker előkészítésére, s minden gondolatával az űjabb karácsonyi kiállítást igyekezett szolgálni. így a tanműhelyben háromirányú munka folyt: a lányok kiképzése, a napi üzleti forgalomra szánt csipkék elkészítése, s végül az új művészi kollekció összeállítása. Dékáni az első biztató sikerek után rendszeres alapossággal fogott hozzá a legkülönfélébb külföldi és hazai csipkeféleségek tanulmányozásához, s bár ő maga sohasem varrt csipkét, a tanműhelyben igyekezett a csipkevarrás legapróbb részleteit is elsajátítani. E figyelmes, minden részletre kiterjedő előtanulmányoknak eredményeképpen tervei mind nagyvonalúbbakká, mind merészebbekké váltak, ugyanakkor pedig jelentkezett bennük az a biztos kézre valló nemes lehiggadtság, amely a legnagyobb iparművészek sajátossága.

Az 1903-as karácsonyi kiállítás sikere még Dékáni várakozását is felülmúlta. A kiállításról szóló beszámolók egytől egyig az új halasi csipke dicséretét zengték. „Az Újság” című nagy budapesti napilap karácsonyi számában ifj. Lányai Sándorné emlékezett meg róla:

„... Látták-e hölgyeim a Magyar Iparművészeti Társulat karácsonyi kiállítását? S ha igen, megfigyelték-e a halasi csipkéket? Dékáni Árpád a tervezője ezeknek a műremekeknek. Az ő csipkekészítő intézetében tűvel varrják azokat, lenczéma, selyem és arany fonálból, serény leányujjak. De mielőtt a munkához látnának, előbb egy kisebb fajta operáción kell keresztülmenniök: le kell pollíroztatni az ujjaik hegyét, hogy a bőr finomabb legyen, bele ne akadjon a

44