Janó Ákos - Vorak József: A halasi csipke útja a gondolattól a világhírig - Cumania könyvek 3. (Kecskemét, 2004)
Kísérletek a magyar csipkeipar megteremtésére
termékei 1867 után is szabadon özönlöttek az országba. A magyar iparművészetet és kézműipart idegen gépipari termékek lassú sorvadásra ítéltek. A XIX-XX. század fordulóján Magyarországának hivatalos körei még az ezer évet ünneplő millenniumi ábrándvilágban éltek. A magyar kézmüiparosokat fenyegető válság azonban már lépten-nyomon éreztette hatását. A gazdasági körök előtt is egyre világosabbá vált, hogy a magyar ipar külföldön éppen a Monarchia gazdaságpolitikája miatt sehol sem léphetett fel az osztrák és cseh gyáripar egyenrangú versenytársaként. Az is mindinkább világossá vált, hogy az oly sokat hangoztatott nemzeti önállóság csupán önámítás volt, mely mögül egyre fenyegetőbben rémlett fel a magyar munkások és a magyar vidék munkanélküli szegény parasztjainak a nyomora. A XIX-XX. század fordulójának ezekben a látszólag békés, valójában súlyos válságokkal küzdő éveiben vált igazán magyarrá a honi iparművészet. A magyar iparművészeket a kézműipar függetlenségéért és a magyar gazdasági érdekekért, a nemzeti iparművészetért meghirdetett program hamarosan szoros egységbe kovácsolta. 1897. július havában jelent meg az Országos Iparművészeti Társulat lapja, a Magyar Iparművészet. Beköszöntő vezércikkében már tisztán körvonalazta a magyar ipannűvészeknek a nemzeti iparművészet megteremtésére irányuló szándékát: „... A magyar közönség körében a jóízlést érvényre juttatni, s azt megszilárdítani, az érzéket a szép formák iránt felébreszteni és tovább művelni, a művészi alkotások iránt az érdeklődést általánosabbá tenni, előmozdítani mindent, ami feltétele, hogy hazai iparunk művészileg fejlődjék és a jóízléssel, a szép formákkal együtt, sőt csak azok által a nemzet gazdaságának egyik forrása és a magyar faj létének biztosítéka legyen... Hogyne kellene nekünk kétszeresen igyekeznünk, hogy a mi tulajdonunkon nőtt virágot az elkallódástól megmentsük és annak magvát elhintve, újabb, dús termésnek vessük meg az alapját. A mi iparművészetünk csak akkor lehet életerős, ha magyar is lesz és nem halvány árnyéka, másolata, szívünkhöz nem szóló idegen művészetnek.” (1897.1. évf. 1.) A XIX. század folyamán a magyar társadalom belső összetétele ha lassan is, de alapvetően megváltozott. Az eladdig zárt népi világ felbomlóban volt. Egyes vidékekről máról holnapra eltűnt a népviselet, pusztulásnak indult a népművészet. A tömegben gyártott áru tönkretette a népi gyökerű mesterségeket. Egy percig sem lehetett hát tovább várni, azonnal el kellett kezdeni a veszendőnek indult népművészeti kincsek összegyűjtését, s a népi értékek felhasználásával meg kellett teremteni az új, népművészeten alapuló, valóban magyar iparmüvészetet. Ez az új magyar iparművészet lett volna hivatva arra, hogy a mind élesebbé váló gazdasági versenyben a külföld előtt is dokumentálja az önálló magyar nemzeti létet, a magyar alkotó tehetséget, a magyar munka művészi értékét. A magyar iparművészek a külföld előtt puszta két kezükkel akartak szembeszállni a mind modernebbé váló osztrák gyáriparral. Mindezen tennivalók mellett nem csekélyebb feladatot jelentett számukra a magyar vidék művészi háziiparának 21
