Janó Ákos - Vorak József: A halasi csipke útja a gondolattól a világhírig - Cumania könyvek 3. (Kecskemét, 2004)
Évszázadok csipkedivatja
A francia csipkekészítő nők nyomora szinte közmondásos volt. Nem csoda, hogy a francia nép elemi erővel kirobbant nagy forradalma engesztelhetetlen gyűlölettel fordult szembe az udvar csipkehóbortjával. Longueville hercegnő, a Chantilly csipkemühely tulajdonosa vérpadon halt meg. A nagy francia forradalom utáni empire női divatja azután ismét kegyeibe fogadta a csipkét. Napóleon maga is a csipkekedvelők közé tartozott. Bár a női divat szélsőséges szeszélyei kiszámíthatatlanok, a csipke a XVI. század óta a legkülönbözőbb európai női divatok szerves tartozékává vált. A férfiak viseletéből a biedermeier angolos divatja végleg száműzte a csipkét. A nők azonban rendületlenül kitartottak mellette továbbra is, a XIX. század első felében világszerte hozzátartozott a divatos női viselethez. A XIX. század második felében ez a virágzó csipkekultusz csaknem egy csapásra semmivé vált. Megszülettek a gépek, s egy félszázadon keresztül úgy látszott, hogy a gépi termékek olcsósága, tetszetőssége, látszólagos tökéletessége örökre véget vet minden kézművességnek a textiliparban. 1805-ben Heathcot feltalálta a tüllháló készítésére szolgáló gépet. A század második évtizedében megszülető hímző, csipkeverő és zsinórverő gépek már lehetővé tették bizonyos fajta vert csipkék gépi készítését is. Az egyre tökéletesedő géptechnika a kézműiparok egész sorát ítélte lassú sorvadásra. A folyamat nagyjából mindenütt azonos volt. A kézműipar és vele együtt az iparművészet világszerte válságos helyzetbe került. Jellemző, hogy a gépi technikának az iparművészeire gyakorolt sorvasztó hatása ellen a XIX. század második felében éppen a textilgépek hazájában, Angliában emelték fel szavukat az angol utópista szocialisták. Ruskin követői, William Momszal az élükön hitvallásként hirdették, hogy a kéz művészi munkáját nem válthatja fel semmiféle gépi berendezés. A gép sablonos, gyökértelen termékével szemben követelték, hogy minden tartós hivatású használati tárgy viselje magán a művész kezének a nyomát. Vallották, hogy a szépet a társadalom egészének a birtokába kell juttatni, s hogy az iparművészet megújhodásának nem a kiélt történeti stílusok jegyében, hanem a nemzeti hagyományok szellemében kell végbemennie. „Ami igazán nagyot és megragadót művész létrehozott, magán viseli szülőhazája erős bélyegét” - nyilatkoztatja ki Ruskin. Az új iparművészet feladatait körvonalazva Moris Socialism in Art című művében a következőket mondja: „A szocialista művészi ideálnak... első kelléke, hogy az közös legyen az egész népre nézve; s ez csak akkor lesz lehetséges, ha elismerjük azt, hogy bármely emberi kéz alkotta munkának, melynek határozott formája van, s az a célja, hogy hosszú ideig eltartson, lényeges tartozéka a művészet. Más szóval a szocialista ahelyett, hogy a művészetet egy kiváltságos helyzet esetleges fényűzésének tekintené, követeli azt, mint az emberi élet elengedhetetlen szükségletét, melyet bármely tagjától is megvonni a társadalomnak nincs joga.” 14
