Janó Ákos: Falu a pusztában - Cumania könyvek 1. (Kecskemét, 2002)

I. A történelem sodrában - A tanyásgazdálkodás útján

legelni. Este a kisbéres, hajnalban az öregbéres legeltette meg azokat. Reggel, mire a nap feljött, már járomban voltak az ökrök, mentek velük szántani. Az őszi behajtás után a jószág gondozása a béresek feladata volt, akik közül egyeseket csak a téli hónapokra fogadták. Szokás volt ez nyári, idénymunkásoknál is. Ezeket „hónaposoknak” mondták. Általában azonban „éves cselédeket” alkalmaztak. Egy-egy cseléd hat-hét évet is töltött ugyanazon gazdánál. Akit a gazda megszokott, olyan volt nála, mint saját családtagja.

A béresek hajnalban, még sötétben felkeltek a jószághoz. Az istállóban a jászlakat két oldalon úgy helyezték el, hogy középen széles járda maradjon, amin egy kocsi is elfért volna. Egyik béres a járdán, a placcon szalmával tüzelt, a többiek trágyáztak. A tüzet vigyázó béres a szalmából csóvákat csinált, azt rakta a tűzre, s azzal világított.

A béresek az istállóban a „szénás ketrecben” (ami az istálló egyik sarkában lécekből készült és arra szolgált, hogy ott tárolták a következő napokra való szénát) aludtak. Előfordult, hogy éjszaka a kötél rácsavarodott a jószág nyakára, s az beleesett a jászolba. Ilyenkor a béresnek gyorsan segíteni kellett a bajba jutott állaton, ezért csak annyi időre hagyhatta el az istállót nappal is, míg bement a házba reggelizni, vacsorázni.

Akik a puszták felosztásakor megkapták földjeiket, kitermelték róluk a fákat, kiirtották az erdőket. A fák tuskójáért és gallyáért szegény emberek szívesen kitakarították a földet az erdő maradványaitól. A kiirtott erdők helyét azután „megfordították” (mélyen felszántották) és előbb krumplit, majd a következő évben gabonát vetettek bele. A szántónak való területeket is felszántották, a többit legelőnek hagyták. Amelyik föld gyengének mutatkozott termelésre, azt újra „elcsapták” járásnak. Libajárás, birkajárás lett belőle. A „gyeptörésben” jó kölest termeszthettek, s mikor a gyöpös föld „áttörődött”, gabonát is termeszthettek benne. A fákat téli időben szedték ki a földekből, amikor már nem lehetett azokba gabonát vetni. Az irtványföldekbe az első esztendőben elvetett krumpli addig is termést adott, míg szelídült a talaj. A krumpliföldeken a kapálás pusztította leginkább a gyomot. Később ebben a földben több évig is termeszthettek gabonát, majd megint járásnak hagyták. Előfordult, hogy a vad földeken időnként „megszaladt” a víz, nem lehetett bevetni, így az kimaradt a művelésből, s a következő nyárig rá se néztek.

A földek termőképességének ugarolással, pallagoltatással való megtartása az előző időszak gyakorlata volt, de a szokás a tanyásgazdálkodás kezdetén egy ideig még tovább élt. Ezt a gyakorlatot a földek trágyázásának szokása váltotta fel, ami viszont az istállózó jószágtartást feltételezte és az állati trágya célszerű felhasználását kívánta meg. A korábbi időszakot tehát az állattartás rideg, félrideg formája, a szántóföldek pallagoltatása, a határ felosztása utáni tanyásgazdálkodást az istállózó állattartás, a földek trágyázásának általánossá váló gyakorlata jellemezte és különböztette meg egymástól.

45