Wicker Erika (szerk.): Cumania 28. - A Kecskeméti Katona József Múzeum évkönyve (Kecskemét, 2018)
Névjegy - Fehér Zoltán: „Milyen kár, hogy te nem lettél néprajzos” (Pályám emlékezete)
„Milyen kár, hogy te nem lettél néprajzos" rika múzeumot" épített, s telerakta fényképekkel, tárlókkal, felöltöztetett bábokkal, régi paraszti használati eszközökkel. Bár elsősorban a látványra törekedtek, dicséretesnek tekinthető kezdeményezésük, hogy megóvják a múlt örökségének e darabjait. A hagyományok továbbélését szolgálta az a népdalkor, amelynek elődjét még a 60- as években hoztam létre öregasszonyokból. Mivel nem mozgalmi dalokat énekeltünk, hanem helyi népdalokat, adódtak problémák, és az együttes szét is esett. A 2000-es évek elején aztán egy volt tanítványom (Perity Lajos agrármérnök) kért meg, vállaljam el egy általa létrehozott népdalkor vezetését. Ennek tagjai is túlnyomórészt nők voltak, leginkább volt tanítványaim. Szerepléseiken bátyai viseletben léptek föl. Szívesebben énekeltek volna közismert magyarnótákat vagy új stílusú népdalokat, én azonban saját gyűjtésemből ismét a magyar és a rác népdalok régi rétegét tettem a repertoár alapjává. Kétszer is megnyertük a népdalköri versenyeken az Arany Páva díjat. Házam homlokzatán egy, a kalocsai Kovács Laci fazekas műhelyében magam készítette kerámia „rakamazi" turul jelzi, miféle ember lakik itt. A temetőben egy dusnoki fafaragó által az általam megadott minta alapján készült szilágysági fejfa (kopjafa) alatt nyugszanak szüleim. Kapumat egy kalocsai szobrászművész faragta, régi bátyai emberalakú kapufélfa-pár őrzi. Már főiskola tanár koromban engedélyt kaptam arra, hogy a bátyai általános iskolában néprajzi szakkört szervezzek isten nevében, azaz díjazás nélkül. A szakkör egy évig működött. A kis csapattal általában a faluban, a határban, a szállások között tekeregtünk kerékpárjainkkal. Megfigyeltük a település és az építkezés rendjét. Be-benéztünk egy-egy házba, beszélgettünk az emberekkel, kérdezgettük őket. Eljött közénk egy mesemondó ember is. Felkerestük a temetőben a 48-as és a 1944-es hősi halottak sírjait. A falu nem mindig veszi szívesen, ha tükröt mutatnak neki. Ez történt velem, amikor a Gyermekünk c. folyóirat elsdíjas pályamunkámból - engedélyem nélkül - közölt részleteket. Például olyanokat, hogy a bátyai gyermekek ritkán váltanak fehérneműt. Ezért aztán olyan lincshangulat támadt a faluban, hogy még Kecskeméten is meghallották az illetékesek. Hasonlított az eset a Morvay Juditéhoz a parádi asszonyokkal. Mire aztán Hatvani Dani, a Forrás szerkesztője jött le hozzám interjút készíteni a helyzetről. A cikk a Petőfi Népében meg is jelent két részletben Falu és önismeret címmel - kérésemre - a nevem és a falu nevének elhallgatásával. Akkori megbecsültségemről a cikkben ezt írja: Felmerül egy kérdés: miért nincs presztízse annak a szellemi tevékenységnek, amely a falu nevét a néprajzi érdeklődés országos szférájába emeli? (Ebben az időben nagy port vert fel egy hasonló tiszántúli eset, amiben Darvas József és Végh Antal is védelmébe vette a szociográfiai írás szerzőjét.) Érdekes, hogy a szocializmus alkonyán írott hírlapi cikkem már nem váltott ki hasonló felháborodást, mert az érdekeltek inkább „súnytak", a nagy többség meg örült a leleplezésnek... Adatközlőimről Legjobb adatközlőim új bátyai rokonságomból kerültek ki, akik már természetesnek vették, hogy tőlük hagyományaikról tudakozódom. Balogh Dánielné és Vida Miklósné önszorgalomból füzetekbe jegyezték föl az általuk ismert dalokat. Koprivanaczné Ör- zse néni kifogyhatatlan mesélő volt. Amikor kórházba került, a beteg gyerekeket gyűjtötte maga köré, és meséivel varázsolta el őket. Fekete Ferenc - nyomoréksága ellenére - a falu fűzfapoétája volt, és rengeteg hagyományt ismert. Néha ő maga látogatott el hozzám, hogy vegyem magnóra, ami eszébe jutott, épp úgy, mint Harangozó Pista bácsi, aki előadásaimon nagyközönség előtt is elmondta meséit, de tőle tudom a Mátyás király és Dóczi Péter vitájáról szóló rác történeti éneket is. Sáfrán Márta néni meg Szarvas Istvánné a népi vallásosság és a hiedelmek gazdag tárházai voltak. Amikor egyszer Szálláson észrevettem, hogy anyósom dúdolgat munka közben, nem akartam elhinni, hogy nagyon egy értékes, a régi réteget képviselő, ereszkedő dunántúli terces dalt fújt. Először csak rác szöveggel, majd eszébe jutott eredeti magyar szövege is. Feleségem nagyanyjától, Szűcs Péter Pálnétól rengeteg dalt, hiedelmet jegyeztem le. O mondta az archaikus találós kérdést is: Na pol morje csancsuorovo 339
