Wicker Erika (szerk.): Cumania 28. - A Kecskeméti Katona József Múzeum évkönyve (Kecskemét, 2018)

Névjegy - Fehér Zoltán: „Milyen kár, hogy te nem lettél néprajzos” (Pályám emlékezete)

„Milyen kár, hogy te nem lettél néprajzos" rika múzeumot" épített, s telerakta fényké­pekkel, tárlókkal, felöltöztetett bábokkal, régi paraszti használati eszközökkel. Bár elsősor­ban a látványra törekedtek, dicséretesnek te­kinthető kezdeményezésük, hogy megóvják a múlt örökségének e darabjait. A hagyományok továbbélését szolgálta az a népdalkor, amelynek elődjét még a 60- as években hoztam létre öregasszonyokból. Mivel nem mozgalmi dalokat énekeltünk, ha­nem helyi népdalokat, adódtak problémák, és az együttes szét is esett. A 2000-es évek elején aztán egy volt tanítványom (Perity Lajos ag­rármérnök) kért meg, vállaljam el egy általa létrehozott népdalkor vezetését. Ennek tagjai is túlnyomórészt nők voltak, leginkább volt tanítványaim. Szerepléseiken bátyai viselet­ben léptek föl. Szívesebben énekeltek volna közismert magyarnótákat vagy új stílusú nép­dalokat, én azonban saját gyűjtésemből ismét a magyar és a rác népdalok régi rétegét tettem a repertoár alapjává. Kétszer is megnyertük a népdalköri versenyeken az Arany Páva díjat. Házam homlokzatán egy, a kalocsai Ko­vács Laci fazekas műhelyében magam készí­tette kerámia „rakamazi" turul jelzi, miféle ember lakik itt. A temetőben egy dusnoki fa­faragó által az általam megadott minta alapján készült szilágysági fejfa (kopjafa) alatt nyug­szanak szüleim. Kapumat egy kalocsai szob­rászművész faragta, régi bátyai emberalakú kapufélfa-pár őrzi. Már főiskola tanár koromban engedélyt kaptam arra, hogy a bátyai általános iskolá­ban néprajzi szakkört szervezzek isten nevé­ben, azaz díjazás nélkül. A szakkör egy évig működött. A kis csapattal általában a faluban, a határban, a szállások között tekeregtünk ke­rékpárjainkkal. Megfigyeltük a település és az építkezés rendjét. Be-benéztünk egy-egy ház­ba, beszélgettünk az emberekkel, kérdezget­tük őket. Eljött közénk egy mesemondó ember is. Felkerestük a temetőben a 48-as és a 1944-es hősi halottak sírjait. A falu nem mindig veszi szívesen, ha tük­röt mutatnak neki. Ez történt velem, amikor a Gyermekünk c. folyóirat elsdíjas pálya­munkámból - engedélyem nélkül - közölt részleteket. Például olyanokat, hogy a bátyai gyermekek ritkán váltanak fehérneműt. Ezért aztán olyan lincshangulat támadt a faluban, hogy még Kecskeméten is meghallották az il­letékesek. Hasonlított az eset a Morvay Judi­téhoz a parádi asszonyokkal. Mire aztán Hat­vani Dani, a Forrás szerkesztője jött le hozzám interjút készíteni a helyzetről. A cikk a Petőfi Népében meg is jelent két részletben Falu és önismeret címmel - kérésemre - a nevem és a falu nevének elhallgatásával. Akkori meg­becsültségemről a cikkben ezt írja: Felmerül egy kérdés: miért nincs presztízse annak a szellemi tevékenységnek, amely a falu nevét a néprajzi érdeklődés országos szférájába eme­li? (Ebben az időben nagy port vert fel egy ha­sonló tiszántúli eset, amiben Darvas József és Végh Antal is védelmébe vette a szociográfiai írás szerzőjét.) Érdekes, hogy a szocializmus alkonyán írott hírlapi cikkem már nem váltott ki hasonló felháborodást, mert az érdekeltek inkább „súnytak", a nagy többség meg örült a leleplezésnek... Adatközlőimről Legjobb adatközlőim új bátyai rokonsá­gomból kerültek ki, akik már természetesnek vették, hogy tőlük hagyományaikról tudako­zódom. Balogh Dánielné és Vida Miklósné önszorgalomból füzetekbe jegyezték föl az általuk ismert dalokat. Koprivanaczné Ör- zse néni kifogyhatatlan mesélő volt. Amikor kórházba került, a beteg gyerekeket gyűjtötte maga köré, és meséivel varázsolta el őket. Fe­kete Ferenc - nyomoréksága ellenére - a falu fűzfapoétája volt, és rengeteg hagyományt is­mert. Néha ő maga látogatott el hozzám, hogy vegyem magnóra, ami eszébe jutott, épp úgy, mint Harangozó Pista bácsi, aki előadásaimon nagyközönség előtt is elmondta meséit, de tőle tudom a Mátyás király és Dóczi Péter vitájáról szóló rác történeti éneket is. Sáfrán Márta néni meg Szarvas Istvánné a népi vallásosság és a hiedelmek gazdag tárházai voltak. Amikor egyszer Szálláson észrevettem, hogy anyósom dúdolgat munka közben, nem akartam elhin­ni, hogy nagyon egy értékes, a régi réteget képviselő, ereszkedő dunántúli terces dalt fújt. Először csak rác szöveggel, majd eszébe jutott eredeti magyar szövege is. Feleségem nagy­anyjától, Szűcs Péter Pálnétól rengeteg dalt, hi­edelmet jegyeztem le. O mondta az archaikus találós kérdést is: Na pol morje csancsuorovo 339

Next

/
Thumbnails
Contents