Wicker Erika (szerk.): Cumania 28. - A Kecskeméti Katona József Múzeum évkönyve (Kecskemét, 2018)
Néprajz - Holczer József: Egy kecskeméti folklórgyűjteményből
Holczer József így, hogy úgy, meg amúgy", majd végezetül kénytelen volt elnézést kérni. Lázasan fekvő bátyámuram azért mégse állta meg szó nélkül:- Na és, mondja, mégis mit gondolt maga énrólam? Hogy én itthon talán kis malmokat gyártok?!" Négyévesen már ismertem a betűket... Történt, hogy valami miatt akkoriban nem volt kapunk, és sokan jártak be éjszaka a dolgukat elvégezni. Én csak füleltem, hogy a szüleim erről beszélnek. Egyszer csak elővettem egy nagy papírt meg a ceruzát... Másnap reggel nevetve nézik az arra lakók a kapufélfára rajzszögezett kiírásomat: „A kertbe szarni szab." A tagadószó lemaradt... Szókimondó ember volt az apám, ráadásul mindenre kiterjedt a figyelme, az azonban az ő tudatába se hatolt fel: vajon mért bújtam én négyévesen az asztal alá, ha szaftosabbá vált a beszéd menete? Aztán vagy négy-öt év elteltével, egy nagy- takarításkor épp bontják le az asztal tetejét, és akkor látják, hogy van ott valami gyerekes írás nagy lóbetűkkel!- Idenézzen, Etus! - szól apám. - Megvan, mér' bújt a gyerök be négyévesen alája. És már mutatja is, mi áll ott: „Pálcás kurva". [Értsd: a „bárcás" helyett!] A hitoktatás során Bánó Magda néni házi feladatokat is bőven adott. Egyik alkalommal le kellett rajzolnom és kommentálnom röviden a jó, illetve a rossz embert. A jó kapcsán rajzoltam egy imádkozót: „Ez az ember szereti az Istent, és a mennybe jut." A másik rajzon egy ember csúnyán kiöltötte a nyelvét. Alája ez került: „Ez az ember csúfolja a Jézuskát, a pokolba jut, és még az autó is elüti." Be kellett mutatni tíz pontban a bűnöket, de valahogyan nem épp a tízparancsolathoz ragaszkodva. Szinte hihetetlen, hogy az akkori iskolai olvasókönyvben valami négyet-ötöt kedvemre megtalálhattam. Ilyen is volt ott: ne áskálódj, ne verekedj, ne veszekedj. Miután az 5.-kel is végeztem, meguntam az egészet. Leírtam: 6., 7., 8., 9., 10., és összekallantyúztam őket. Ennyit azért persze odaírtam közös vonásként: „De még sok minden kitelik a világ népeitül!" Az elsőáldozás előtti napon -1955 májusában - elvégeztük az első szentgyónást a Piarista templomban. Apám bölcsen ekképp készítette föl a kék nyakkendős kisdobost:- Kisfiam, ha bemész a gyóntatószékbe, nehogy azt mondd ám, hogy „Előre!", hanem: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!" Apám bármi ellentétes dolgot csinált is, például rendszeresen járt misére a Piaristákhoz, csak nem tették ki az MDP-ből. Az MSZMP-be aztán már valós betegségei miatt nem iratkozott be. Egy alkalommal így ecsetelte ezt:- Ott van az a részeges X. Y. villanyszerelő. A múltkor négykézláb jött be a taggyűlésre. Bezzeg azt rögtön kirúgták a pártból! Ma is büszke vagyok a megboldogult édesapámra, mert észrevétette velem, hogy tisztelni kell a velünk nem azonos nézetűek értékeit is. Egyszer ugyanis ezt mondta nekem, akit olykor „bolsevikpalántá"-nak becézett:- Nézd, kisfiam. Ezek piszkos csirkefogók. De: hogy szép énekeik vannak, azt meg kell hagyni! Kétéves lehettem, s a szüleim el nem tudták találni, mi az, amit állandóan ismételgetek: „Uspetus, uspetus!" Azt még értették belőle, hogy „etus", mert Etelkának keresztelt anyámat maga az apám is Etusnak szólította. Egyszer aztán megoldódott a rejtély! Apám- anyám kinn állnak az udvaron. A szomszéd néni meg tereli az ólba a disznókat, és imigyen biztatgatja őket: „Kuss be, kuss; kuss be, kuss!" ANEKDOTÁK A PIARISTÁK HÁZA TÁJÁRÓL 1961 őszétől voltam a helyi piarista alma mater diákja. Legelső élménysorozatom az volt: László Mihály kémiatanár magyaráz, egyszer csak szólít engem. Fölállok; erre ő is, mindenki úgyszintén nagyot nevet. Én csak pirulva leülök. Óránként megismétlődik. Vagy ötödszörre elhatározom: megkapaszkodók a padban és odafigyelek. Akkor derült ki, 166
