Bárth János szerk.: Cumania 23. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2007)

Gaál Károly: Adatok a kiskunsági paraszti tógazdálkodás alakulásához

268 Gaál Károly a bérlet összege a vízzel arányosan megnőtt, 100,- Ft-ot tett ki, Az ezt követő évek szintén halászatra kedvező időjárást hoztak, és ekkor a bérlet 1807-ben már 200 forintra emelkedett. Az ezt követő évekről semmiféle adatra nem akadtunk. Ismét csak 1913. évből tűnik fel, amikor a tavat nádhaszonnal együtt egy soroksári vállalkozónak adják bérbe. Ez külön halászt állított be, aki a kifogott halmennyiséget nem Kiskunfélegyházán, hanem Pesten értékesítette. Ez ellen a helyi lakosság panaszt emelt. Ezután a város a halászatot házi kezelésbe vette. A halat halkofáknak adták tovább. A nádat helyi polgároknak adták el, többségét azonban pesti vállalatok vették meg. A solti bérbeadás igen kivételes üzlet volt. Ugyanis már a korábbi évtizedekben is gyakran kikötötte a város, hogy a bérlő halait a félegyházi piacra hozza. Ugyanezt tette Kecskemét városa is. A halat általában a halkofáknak adták elárusítás végett. Ezek a piacon külön helyet kaptak és a hal mellett semmiféle más élelmiszert sem árusíthattak. Ezeket hivatalosan számontartották, külön foglalkozásnak tekintették. Már 1824-ben ellenőrizte a város, milyen mértékkel mérik árujukat, és „a hamis mértékben találtakat" pénzbüntetésre ítélték. így ebben az évben „Mizsei János és Mihály halmérők és árulók hamis mértékben találtatván szegénységük tekintetéből most először és utoljára 3. Ft.-ra büntettetnek meghagyván nekik, hogy ezek után igaz és jó mértékkel éljenek." 8 A halárusítást egészségügyi szempontból is ellenőrizték. Egy 1805-ből származó tanácsjegyzőkönyvi adat szerint: „egyéb eránt az halpiacra való szemes vigyázat, hogy friss és egészséges halak mérettessenek Bors János Chirurgusra bizatik." 9 A hal egy részét maguk a halászok adták el. Még akadt olyan idősebb ember, aki emlékezett arra, hogy a századforduló előtt „a halászemberek asszonyai néhány napi fogást a piacra hoztak." Ez akkor szűnt meg, amikor a város nem egy summában, hanem felesben vagy harmadában adta ki a halászatot és megtartotta az értékesítésjogát. Ennek ellenére néhány hal nem találta meg a városi kasszát, és ezeket a halász „szabad piacon" értékesítette. A város a hal eladásával gyakran a halászt bízta meg, néhányszor azonban kereskedőnek adta el úgy, hogy az köteles volt áruját helyben eladni. Az említett 1910-es év az eddigi halászkodást lényegesen megváltoztatta. Az ezévi nagy szárazságban a leapadt víz segített abban, hogy a tó medrében egy mintegy 30 méter hosszú és 2,5 méter széles árkot ássanak. A még élő halak a maradék vízzel együtt ebbe az árokba húzódtak. Mivel ez nem sokat segített, egy bővizű artézi kutat fúrattak. Ez bizonyos mértékig megakadályozta a teljes kiszáradást. A kiszáradás ellen húzott árkot „anyaároknak" nevezték.Ezt évente tisztogatták. Evvel kezdődött meg a rendszeres tógazdálkodás. Mivel a tó egy része a szoms Panaszkönyv, 10. sz. bejegyzés. 4 Kiskunfélegyháza tjk. 1803. 323.