Bárth János szerk.: Cumania 22. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2006)
Fehér Zoltán: „Táncolhat az a ló a csillagos egekbe” – A ló a bátyai nép életében
„Táncolhat az a ló a csillagos egekbe" 275 A lóval lehetet virtuskodni is. Ék Fila híres volt lószeretetéről, nemhiába volt huszár a honvédségnél. Ha egy kicsit többet ivott a kocsmában, onnan kilépve fölállott kocsija ülése elé, közibe csapott lovainak, s azok vágtatva röpítették hazáig. Gazdájuk pedig úgy állva tartotta a gyeplőjüket, haja pedig csak úgy lobogott, mert kalapot meglett korában sem szeretett hordani. Egy Jánosity István nevű szegényember azért kapta a falutól a Horti (Horthy) ragadványnevet, mert a háború utáni években egy május elsejei ünnepségen fehér lován ülve vágtázott végig a legelőn. (Horthy Miklós kormányzó legendás fehér lován szokott parádézni.) Szinte minden család tud mesélni arról a fájdalmas esetről, amikor a. felszabadítók elzabrálták lovaikat. Egy ilyen sorozatról számol be Harangozó László is. Reggel aztán jöttek a többi oroszok, és az istállóba bementek, és elvitték az egyik lovunkat meg elvitték a parasztkocsinkat meg a lószerszámot. Maradtunk egy lóval. Még a répa egy része kinn volt. Kocsink se vót. Igaz hagytak a kocsi helyett egy bricskát, alacsony oldalút. Hát nem sok minden fért rá. Es hát egy lóval próbáltunk valamit. Akkor az oroszok úgy váltogatták egymást másnaponként. Az egyik csapat elment, a másik jött. Három-négy nap múlva elvitték a másik lovat is. Ott maradtunk a tehenekkel. Később aztán jött a Kákonyi Jani bácsi, má akkor november közepe volt. Kérte az apámat, azt mondja: Jani bácsi, nekünk az oroszok ott hagytak egy lovat, én nem tudom mivel etetni, jöjjön, hallom magától elvitték mind a két lovat, jöjjön, és vezesse ide át. Magának van takarmánya, és akkor magáé a ló. És akkor elmentünk édesapámmal, hazavezettük azt a lovat. Aztán később a nagybácsiéknál, a Monoriéknál is hagytak egy lovat az oroszok. Egy nagyon szép ló, de nem tudott lábra állni, annyira ki volt merülve, agyon volt hajtva. És akkor nagyapám mondta az édesapámnak, hogy hozzuk haza azt a lovat is, hogy legyen az istállóba két ló. De apám azt mondta, hogy ő nem akar két-három nap múlva az udvarba gödröt ásni, hogy eltemessük, mer megdöglik a ló. Nagyon rosszul nézett ki. Mikor egyszer édesapám valahová elment messzebbre, hosszabb időre, akkor a nagyapám mondta nekem, hogy: Gyere hazavezessük azt a lovat a nagybácsiéktul. Hát úgy kellett a szomszédokat összehívni, úgy emeltük föl a lovat. A távolság nem volt még ötszáz méter se a a nagybácsiéktól hozzánk, de a lónak az az út beletelt több mint egy óra hosszába. De azért hazavezettük. Odakötöttük a másik ló mellé, etettük. A lábai meg vótak dagadva, de nagyon. Akkor egy hét múlva a lábai kifakadtak. Hagy ne mondjam el, hogy mit kaptunk én meg a nagypapa apámtól, amikor ő hazajött, és megtudta, hogy az a ló ott van az istállóban. Aztán egy hét múlva kifakadtak a lónak a lábai. Leírhatatlan bűz volt akkor egy három-négy napig. De utána nagyon de nagyon jó ló lett belűle. A másikkal összefogva, amit a
