Bárth János szerk.: Cumania 21. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2005)
Székelyné Kőrösi Ilona: Egy tanyai gazdaság a XX. század első felében
274 Székelyné Körösi Ilona tosnak hívtuk, nem volt neki végei, le volt náddal födve az egész, úgy elől-hátul, mint j obbrul-balrul. A jászol a fal hátsó oldalán, tehát szembe volt egy kettős ajtó, ahol bement az állat és szembe mindjárt a fal hátulján volt hosszan végig a jászol, a jászol fölött pedig még föl volt szerelve a rács, amit vasvillával teleraktunk takarmánnyal, és akkor ugye lehuzgálta a jószág, mert az orra belefért a rács közé, de nem tudta kilökni vagy elprédálni, vagy megette vagy bennmaradt a takarmány. A teheneknek mély jászolja volt, alacsony, mély, és azok aztán kaptak - pár tehén, nem olyan sok, lehetett 5-6, vagy 8 is talán - pácos abrakot, a pác az burgonya volt pelyvával, törekkel, korpával,vagy pedig takarmányrépával meg szintén korpával, és ezek adták a tejet, úgyhogy volt nekünk olyan 35-40 liter tejünk naponta. Este mikor megfejtük a tehenet - volt ember, aki fejte, családos, annak nagy lánya, az a nagylány fejt - akkor azt kantába szűrték, dézsába, hideg vízbe volt éjjelre, és akkor másnap úgy jó korán megint fejtük, és akkor így ment a városba ez a kb. 35-40 liter tej, minden áldott reggel. A városi házba hordták be a tejet. Volt egy szamár, egy nagy fiú, egy átvetős tarisznya, mind a két oldalán két-két kanna, lógott a csacsi két oldalán. Átvetős volt, errül is egy kanta vagy kettő, és akkor még a fiatalember ráült a szamárra. És a gyalogúton jött a városba, nem a kocsiúton, 5 kilométer, és ha jött valaki szömbe, a szamár az aztán nem került, nem adott helyet. Ez beért a városba, a lakásunkra, és hát ottan vagy a nővéreim, vagy a szolgáló, de legtöbbször édösanyám vötte át a tejet. Hajagos Jóskának hívták a fiút. О járt, és otthon édösanyámtól, a nemzetös asszonytól, mindig kapott valamit, nagyon boldogan vitte a tejet, örült, mindig kapott valamiket odahaza. Reggelit is kapott, tejeskávét kiflivel, süteményt. A bácsi konvenciós gulyás volt, a lánya meg a felesége azok fejtek. Vittek egy vödröt langyos vízzel meg egy ruhát és a tehénnek, úgy neveztük csak hogy csöcse, azt lemosták erősen, száraz ruhával megtörölték és akkor úgy fejték a zsajtárba. De azzal a fogdosással, azzal a jó kis langyos vízzel azalatt leadta a tehén a tejet. Annyira leadta, hogy már-már csöpögött a tej. Ingerülte azt, hogy így leadta a tejet. Ezök szép, olyan svájcer marhák, sárga vagy vörös-tarka tehenek voltak. A tejet azután használtuk reggelire, de még jobban jöttek érte a kuncsaftok. De olyan is volt, hogy elvittük a helyibe a kuncsaftnak. Valamilyen formában az tudta honorálni. Tehát ők, ha volt gyerökük is, a gyerököt nem keltötték föl, nem köllött nekik elmönni a tejért a Csorbáékhoz, hanem a Csorbáéknak valakije vitte el, vagy gyerök, vagy cselédlány. Na most akkor még tenyésztöttünk baromfit, de csak csirkét, mert vizünk nem volt, hogy kacsát-libát, azután páskom se volt, azért mondom így, hogy nem volt olyan rész, ahol a pulyka is nevelődhetött volna, valami tücsök vagy más ilyen élelem, amit jobban szeretett az állat, a pulyka, mint magát a szemestakarmányt. Tehát ezeket azután Köncsögön csináltuk.
