Bárth János szerk.: Cumania 19. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2003)

Bereznai Zsuzsanna: Nép elbeszélőkultúra Érsekcsanádon (XX. század)

254 BEREZNAI ZSUZSANNA Úri nóta vót biz ez, aj edző hozta valahonnan, de má tuttuk mink is, hát ordítottuk tele szájjal: Atmék a Dunán, neki Kaposvárnak... De itt má csémcsogtunk a gyönyörűségtűi, mint a csirhés disznó, ha moslékos dézsát lát, oszt úgy bömbőtük, hogy: Nekivetöm a szép asszont afővetött ágynak. Nagyokat röhögtünk. A bor erősen dógozott mé bennünk, fiatalok vótunk, repedésig tele vérrel, tűzzel, fiatalsággal, feneövéssel, hát még csak ez köllött, ez a nóta! Oszt eccő csak aszondi az Adány sógor a Sebőknek: - Hát maj mink csak löszünk valahogy, de te, szegény gyerök, mi lössz teveled? A Sebők meg csak elvigyorgi magát nagy gőgösen: - Hát gyerökök, még másnak lössz, neköm is lössz! Tőszöm ászt, ott a Varjú komájé, elég erős az, helytáll kettőnknek is! Megtörölte verejtékező homlokát. Úgy ugrottam rá, mint macska az egérre. De főkaptam a fejszét is, oszt észt nem lőtt vóna szabad. A szerszám az nem fegyver. Meg oszt, amilyen őrütt vótam, puszta kézzel is megfujthattam vóna. Hát így osztón rámgyüttek a többiek is. Nem mondom, attam is, de kaptam is jócskán, oszt akkó ütötte ki valamelyik a bal szömöm. Máma se tuggya senki, hogy melyik vót. Megint ittunk, az öreg elmélázott, újra megtömte a pipát és menni akart már, de csak befejezte azért: - En osztán az én Julisom fölvetött ágya helütt a bajai kórházba kerültem. Ott teleltem ki. A ház rámönt a kórházi kőccségre. Mire én kilábadoztam, meghalt a Sebők koma annya, az én Julisom meg odahurcolkodott hozzá. Amikó meggyüttem, mit töhettem, bele köllött eggyeznöm a válásba is, a ház eladásba is, oszt beszegődtem a borosháti pusztára bérösnek. Bérösnek, fijam, mégcsak nem is kocsisnak! A csősz felesége főzött-mosott rám. Szőröztem ugyan másik asszont én is azután, de asse vót jó a kutyának se. El köllött ászt is zavargatnom. Oszt így hányt-vetött az élet, amíg vissza nem kerűtem ide, haza, a kösség szógálatába, bikagondozónak. Itt jó helem van, biztos kinyerem, de azér csak aszondom én most is édös fijam, bár neköm is monta vóna valaki, akkó, mikó még a zideje vót, mer úgy van az: - Ne higgy az asszonynak, még a kerék nyomát át bíri lépni! Na, gyerünk, meg kő itatni a bikákat, a Samu röggel nem ivott, a fene a bélibe!