Bárth János szerk.: Cumania 15. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 1998)

Embertan - Henkey Gyula: A magyarság etnikai embertani vizsgálata

422 népeknél nem említett (Ginzburg 1966) előázsiai típus és a pontusi keleti mediterrán változat pedig a kiskunoknál a magyar átlagnál lényegesen nagyobb mértékben voltak észlelhetők (Henkey 1993a). A fentiek alapján valószínűnek látszik, a Fekete-tenger környéki kun birodalom keretében a kiskunok ősei nagyobb arányban érintkezhettek az ottani szomszédos népekkel, mint azok a nemzetségek, melyekből a nagykunok származnak. Az előázsiai típus ugyanis egyes kaukázusi népeknél (Bartucz 1938), a pontusi pedig csuvasoknál, mordvinoknál, cseremiszeknél, cserkeszeknél, abcházoknál gyakori és az utóbbi változat Búnak (1976) szerint szkíta eredetre vezethető vissza. Népesedéstörténeti és embertani szempontból a jászok a legvegyesebb eredetű magyar őslakos csoportnak minősülnek. Bár a jászok ősei alán-szarmata eredetűek voltak, de már a Fekete-tenger környékén keveredtek kunokkal, a Jászság területén magyar, besenyő, kun származásúakat szívtak fel magukba, 1550 körül a pusztulásnak erősen kitett tiszai és nagykunsági vidékekről érkeztek menekültek a Jászságba, főleg Jászberénybe (Fodor 1942), a más-más utakon érkező palóc hatást pedig a jászok asszimilálták (Szabó 1973). Az 1699. évi Pentz-féle összeírás szerint a Jászságban 9,0 %-ban voltak kimutathatók szláv, főleg szlovák eredetű családnevek, de az idegen, főleg szláv nevű jövevények nagyrészt elköltöztek, mert 1745-ben a jászsági redemptusok névsorában már 95 % a magyar nevű (Fodor 1942). Etnikai embertani felméréseim szerint (Henkey 1973, 1974a, 1974b, 1979-80) a jász férfiakra a magas, a jász nőkre a nagyközepes termet volt a jellemző, mindkét nemnél a magyar átlagnál gyakoribb volt náluk a zöldes szemszín, férfiaknál pedig az erősen kiemelkedő, konvex orrhát is. Bár náluk is a turanid típus áll 23,2 %-kal az első helyen, de ennek aránya az őslakos eredetű magyar csoportok közül a legkisebb, a pamíri előfordulása 7,4 %, kisebb a magyar átlagnál, az előázsiaié, dinaroidé és a keleti mediterrráné pedig nagyobb, az erősen kevert meghatározhatatlanok is jelentős arányban, 38,0 %-ban voltak kimutathatók náluk. A jászoknál volt észlelhető a magyar csoportok közül a két nem közötti legnagyobb eltérés, az előázsiai, keleti dinaroid, dinári és keleti mediterrán 70 %-ban férfiaknál, a keletbalti, alpi, lapponoid és mongoloid pedig hasonló arányban a nőknél volt meghatározható. Bár a székelyek termete mindkét nemnél magas, de ez azzal is összefüggésben van, hogy őket 1994-ben vizsgáltam, az 1990 és 1997 között felmért 25-60 éves magyarok termete pedig mindkét nemnél több, mint 2 cm-rel nagyobb, mint az 1956 és 1989 között vizsgáltaké. A székelyek fejjelzője rövid, de a magyar átlagnál kisebb mértékben, arcuk némileg kevésbé széles és gyakoribb közöttük az erősen domború tarkó, ami főleg a kaszpi és pontusi keleti mediterrán változatok nagyobb előfordulásával van összefüggésben. A vizsgált székelyek (Henkey 1996d, 1997c, 1997e) közül az Udvarhely megyei bögöziek és agyagfalviak állnak a többi magyarokhoz, főleg a rábaköziekhez és a csallóköziekhez közelebb, amit a Hieernaux-féle számításokon kívül a tipológiai megoszlás is alátámaszt. Az igen