Bárth János – Sztrinkó István szerk.: Cumania 13. (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1992)

Játéktörténet - Váczi Mária: Néhány gondolat a családi játékszokások változásáról egy, nyolc–tíz éves gyerekek körébenvégzett vizsgálat nyomán

580 VACZI: NLHANY GONDOLAT A CSALÁDI JÁTÉKSZOKÁSOK . . . A játék általános funkciójaként is elfogadható programozott feszültség gerjesztés és levezetés néha ilyen fantáziajátékot eredményez: „Képzelődni? Azt szoktam. Az unokatestvéreméknél láttam egy Ninhja-sfilmet. Azóta azt képzelem, hogy én is az vagyok. Ez egy ember, föl van öltözve különféle ruhába és hátul van a kardja. Akármilyen ember lehet Ninhja, néha én vagyok ilyen. El szoktam képzelni, hogy mindig én győzök, de van amikor vesztek. Az ellenség néha ember, néha gyerek. Ha valamelyik fiú bánt az iskolában elképzelem, hogy Ninhja vagyok, de nem szoktam visszaadni a bántást; mert tudom, hogy egyszer úgyis visszakapja. Attól kapja vissza aki jobban elbír vele." (9 éves fiú) Annak ellenére, hogy a játék és a játszás társadalmilag meghatározott, vannak olyan motívumok is, amelyek átívelnek minden koron. A szimbolikus játékok világában ilyennek tekinthető a felnőttnek „levés" vágya. A szerepjátékok is ezen a ponton érintkeznek a szimbolikus játékokkal és a tevékenység előtérbe kerülésével felfokozódnak a játék nyújtotta örömök. „ Van úgy, hogy felveszem az anyu cipőjét, a legszebb ruháit. (Ilyenkor néha szidást is kapok. Azt mondja az anyukám: hogy mered felvenni a legszebb ruhám? Összepiszkolod, rálépsz!) Teszünk a fejünkre díszt, kipirosítjuk az arcunkat, kifestjük a szemünket. Szeretnék felnőtt lenni! Azért játsszunk ilyesmit. Elképzelünk közben egy történetet: kisbaba volt Vanda, megverték. Puszilgátiam, vigasztaltam. Később ideges voltam, megittam egy üveg bort és a fejemre húztam a párnát." (10 éves lány) A szerepjátékok egy része valóságos munkaszituációhoz kötődik. A gyerekeknek általában van valamilyen feladata a családban, s ez erősíti a közösséghez való tartozás tudatát. Megfigyelhető a munka nemek szerinti polarizációja is, a lányok többnyire a házban segítenek édesanyjuknak, míg a fiúk az édesapjuk mellett tevékenykednek. „A fiam segít a munkában. Nagyon jó, hogy keveredik a játék meg a munka. Ha együtt csinálunk valamit mindig kérdez, beszélgetünk, eltávolodunk a témától. Sok mindent meg lehet így beszélni, meg neki ez mégis csak játéknak számít. Olyan feladatot kap, amit meg tud csinálni. Nem akkor segít amikor kedve van. Muszájból is. Építkezünk, a tetőteret raktuk be, ő már fizikailag is elég erős volt ahhoz, hogy segítsen. Néha nem is csak játék ez, hanem kötelesség; de nem baj, hogy megismeri az életnek ezt a részét is. Jobban megbecsüli azt, amit csinál." (9 éves fiú édesapja) Míg azokban a családokban, ahol csak fiúgyermek van, kevésbé válik szét a női, illetve férfimunka. „A játék nekem azt jelenti, hogy segítek anyunak a konyhában főzni, ha süt, akkor habot verni. Apunak az udvaron segítek. Amikor még a régi házunkban laktunk, néha-néha elővettem a legómat, amikor volt rá időm, de most már arra