Bárth János – Sztrinkó István szerk.: Cumania 13. (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1992)

Régészet - Horváth Attila: 25 év régészeti kutatásai Bács-Kiskun megyében

14 HORVÁTH: 25 EV RÉGÉSZETI KUTATÁSAI.. . Mostanában sok szó esik róla, hogy színvonalban, korszerűségben messze elmaradtunk Közép-Európától is, amelyhez előbb-utóbb ismét fel kellene zárkóznunk. Mi erre már akkor felhívtuk a figyelmet, amikor még korántsem volt ilyen népszerű a kérdés felvetése. Ezért igyekeztünk a hazai szakembergárda minél szélesebb körét bevonni a megye régészeti kutatásába. Lehetőségeinkhez mérten arra törekedtünk, hogy legalább azt a felszerelést beszerezhessük, amelyet korlátozott körülményeink között ásatásainkon és munkánkban célszerűen használni, szállítani, illetve tárolni tudunk. Mindez azonban nem pótolhatta azt az interdiszciplináris, technikusi és műszeres hátteret, amelyet alkalmazni csak a Régészeti Intézettel közösen végzett szakmári ásatáson volt módunk. Ami saját erőnkből telt, úgyvélem megtettük. Tervszerűbb feltárásaink tüzetes és szemléletesen dokumentált megfigyelései, igényes dokumentációi nemegyszer meghaladják a hazai átlagot. Eredményeink közlését, és valóban az európai kutatásba való integrálását tervezte szolgálni az egykor szakosított tanulmánygyűjtemény-sorozatként megindult és időközben évkönyvvé alakult Cumania. Amikor végig gondolom, hogy mivel jellemezhetném megyénk régészeinek munkáját, akarva-nemakarva eszembe jutnak szakágunk egyik vezetőjének néhány éve Kecskeméten elhangzott szavai, aki szerint „múzeumban dolgozni elsősorban szolgálatot jelent." Számára mindenkor ez lesz a munka minősítésének elsődleges szempontja, mondotta. Nem hiszem, hogy minden ok nélkül, csupán véletlenül fogalmazott volna így és valami azt súgja, az sem véletlen, hogy ezzel a szemlélettel nem öregedett meg vezetői posztján. Talán ez, a szolgálat és a gyakran embertelenül nehéz körülmények közötti konok helytállás, amivel régészeink elmúlt éveit, évtizedeit leginkább jellemezhetnénk. Leküzdhetetlennek látszó nehézségeink gyakoriak, sőt majdnem mindennaposak voltak, s ahhoz, hogy úrrá legyünk rajtuk a magunk ereje nem is lett volna elég. Jó érzés vissza gondolni, hogy csak ritkán maradtunk magunkra és csaknem mindig segítő kezekre találtunk, annyi felől, hogy szinte felsorolni is sok. Nemcsak társintézményekben dolgozó kollégáink voltak ők, hanem közéleti vezetők, tisztségviselők számos múzeumbarát még ellenérdekű partnereink közül is, sok-sok egyszerű kétkezimunkás, aki furcsa foglalkozásunkat kissé értetlenül szemlélte. Gondolatban felidézve az arcokat, az élőket és a már eltávozottakat a legtöbb amit mondhatunk: köszönjük emberségüket.