Bánszky Pál – Sztrinkó István szerk.: Cumania 12. (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1990)

Történelem - Merk Zsuzsa: A Szovjetunióba deportált katymári és vaskúti németek

TÖRTÉNELEM 367 És akkor így voltak magyarok meg bunyevacok is. Ugye, 1946-ba volt a kitelepítés, aztán én 1947-ben jöttem haza, én nem is nagyon tudtam semmiről. Az ember úgy érzi, mintha aludt volna 3 évig, semmit sem tudtunk. H. B. (1925) VASKÜT Szeptember 15-én bevonultunk a német hadseregbe, mert a magyar állam arra kényszerítette a német ajkúakat, hogy sorozásra kellett menni a német hadseregbe. Besoroztak, és szeptember 15-én bevonultunk Délvidékre, Kossuthfalvára. Ott voltunk egy hónapig, mint katonák. Utána, mikor már a szovjetek bejöttek Magyarországra, mi visszavonultunk. Bácsalmásra kerültünk. Ott gettóba jöttünk, ott voltunk, mikor a Horthy fegyverszünetet kért 1944. október 15-én. Akkor mi a bácsalmási gettóba visszamentünk, Baja felé visszavonultunk. Ahogy Bókod elé értünk, ott volt egy tanya, ott volt pihenő a századnak vagy szakasznak, vagy mi a fene. Onnét mi leléptünk 13-an, vaskútiak. Mi egyszerre leléptünk, éjjel tanyákra mentünk, és ott a német egyenruhánkat levetettük, összekötöztük és elégettük, így akkor egy hétig bújtunk a kukoricába. A németek minket öt autóval kerestek. Szóval az volt, ha minket megtalálnak — golyó. Statárium volt, falhoz állítottak volna. Utána, mikor a szovjetek már jöttek, akkor mi hazamentünk és jelentkeztünk. Itthon voltam egészen 1945-ig, mint vörösőr dolgoztam. 1945-be kezdték ezeket a deportáltakat összeszedni. Na, most mi Vodicára [Máriakönnye] is mentünk dolgozni, a szovjeteknek hadianyagot kellett kirakni a vagonból. Onnét ahogy kiraktuk, tudtuk már, hogy — mint következő nap — összeszedik azokat az embereket, és elviszik onnan. Na, és akkor — hárman mi itthon maradtunk —, nem mentünk el, elbújtunk. Közel másfél hónapig bujkáltunk. Otthon, fönt a szénapadláson, meg mindenhol, hogy ne találjanak meg. Akkor 1945 januárba, január 19-én jött egy vaskúti, egy vörösőr, és jött hozzánk, hogy tudja, hogy én itthon vagyok, valamelyiknek, nekem vagy a bátyámnak, vagy apámnak el kell menni hat hétig Budapestre hidat csinálni, munkára. Akkor apám lehívatott, azt mondtam: én el fogok menni, mert ő is beteg volt, a bátyám meg apám is. Majd én el fogok menni. Azt mondták, hogy 21-én reggel 7 órakor jelentkezzek, csomagoljak be egy bőröndöt, benne minden élelmet. Január 21-én nyolc vagy fél kilenc óra tájba elindultunk szánkókkal. Csávolyon, ott éjjel maradtunk, ott a kultúrba vagy a moziba, ott aludtunk éjjel, s onnan egész Halasig. Ahogy Halasra értünk, egy páncélos laktanyába mentünk, és ott voltunk egy hétig. Hát kb. egy hétig és február 2-án vagoníroztak minket be. Halason. Lehetett volna elszökni, de hárman voltunk barátok, nem megyünk el sehová se, majd együtt elmegyünk. Akkor Halason, mikor kiértünk az állomásra, oldalt, elöl, mindenütt szuronyos őrök. Ez nem jóra vezet! Na, és mikor kiértünk, láttuk a vagonon szögesdrót körül, na végünk van. Nem tudtuk hova megyünk, azt mondták hat hétre Budapestre. Na, akkor már gondoltuk, hogy nem. Utána, ahogy bevagoníroztak reggel, délután elindultunk délfelé a Szovjetunióba. Jugoszlávián keresztül, 21 napig utaztunk vagonokba. Egy vagonba voltunk 42-en. Szóval alig volt helyünk. Priccsek voltak, fölül volt egy prices — deszkából volt. Alul is feküdtek, meg fölül is feküdtek. így 21 napig utaztunk. Élelmet hol kaptunk, hol nem, bedobálták. A kenyér olyan volt, mint a föld, száraz kenyér volt. így kiértünk 21 nap után Liszicsánszkba. De az úton, amikor mentünk, amikor megálltunk az állomáson, akkor a szovjetek, a katonák köpködtek ránk, fasiszták vagyunk.