Bánszky Pál – Sztrinkó István szerk.: Cumania 10. (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1987)
Néprajz - Szelestey László: Király Zsiga és a dunántúli pásztorművészet
420 SZELESTEY L.: KIRÁLY ZSIGA . . . sohasem derül fény kiváló faragóképességére, ha nem kerül börtönbe, s ha nem kap kegyelmet. . . Hisz e tárgyak, népművészetünk örökbecsű darabjai, nem formálódhattak volna meg, ha az első fokú, halálos ítéletet nem változtatják meg. De az is igaz, az elődök tevékenysége, a látott minták nélkül sem ívelt volna ilyen magasra. Mint ahogy bizonyára nem készültek volna ilyen mívességgel sem darabjai, ha éppen az adott időszakban nincs meg rájuk a kellő igény, ha egy szűkebb kör társadalmi érintkezésében nem lett volna oly fontos a mondanivalójuk, képes üzenetük. De szerencsére volt, s hogy milyen mérvű, azt abból is sejthetjük, hogy a juhászok, kanászok, tehát a pásztorok mellett a korabeli hősök, a nép szabadságvágyát megtestesítő betyárok alakja minduntalan feltűnik a faragópásztorok, s így Király Zsiga munkáin is. Ami persze rögtön érthetővé válik, ha tudjuk, hogy Sobri és társai a pásztorok körében nemcsak hallomásból ismert, elvont „héroszok" voltak, hanem élő, hús-vér emberek, akik időről időre megjelenvén közöttük, cifra, díszes viseletükkel, s nem utolsósorban kötöttséget, kiszolgáltatottságot nem tűrő büszke magatartásukkal nagy hatást tettek rájuk. Életükkel, tetteikkel — ha nem is mindenben és mindenki számára követhetően — egyfajta modellt kínáltak. Ezek a tárgyak a maguk beszédes módján erről vallanak. Miként egy más közegben az „udvari festők", zenészek, a reformkor e hányatott sorsú művészei, faragói a maguk sajátos eszközeivel és műfajában ugyanígy éneklik, faragják meg — mint kortársak, közvetlen szemlélők, nemegyszer résztvevők — Sobri és Műfajt dicsőségét, a bátor betyár alakját. Kétségtelen, mindez többé-kevésbé eddig is ismert, pontosabban feltételezhető volt. Most viszont már konkrét tényekkel, adatokkal, s legfőképpen személyekre szólóan világíthatjuk meg a betyárok és pásztorok kapcsolatát. Ennek köszönhetően a faragott tárgyak funkciójára, az ünnepi szokásokban, a társadalmi érintkezésben betöltött szerepükre vonatkozó ismereteink is gazdagabbá, árnyaltabbá válhatnak. Ez a kapcsolat már az első, név szerint is ismert dunántúli pásztorfaragó, Janzsó György (Gór, 1779. jan. 12. — ?) 2 esetében is valószínűsíthető. Ő maga is idővel egyre inkább a társadalom peremére szorul. Kisebb-nagyobb lopásokért, birkatolvajlásokért gyakran lesz lakója a szombathelyi börtönnek. Legszebb, pirossal, feketével spanyolozott mángorlóját is itt faragja 1816-ban. A feleségének készült tárgyra — talán némi bűntudattól is vezérelve — rá is véste: „IANZSÓ GYÖRGY TSINÁLTA HITVES TÁRSÁNAK MAIOR IULINAK". 3 (1. kép) Aligha hihető, hogy szerelmi ajándékként... Tizenhat éve éltek ekkor már házasságban. Sajnos, a hajdani juhász egyetlen bünperének iratai sem maradtak ránk. Kilétére, viselt dolgaira csak a Vas megyei Levéltár büntetőperi mutatóinak néhány szavas bejegyzései utalnak. Legkorábbi, egy 1807-es datálású mángorlója — való2 Bői római katolikus születési Anyakönyvek (a továbbiakban Akv-ek). Az adat megtalálásáért köszönetemet fejezem ki Varga Ferenc simasági esperesnek. 3 Mángorló, Vasboldogasszony, Zala megye. Göcseji Múzeum, Zalaegerszeg, 51. 231.
