Bánszky Pál – Sztrinkó István szerk.: Cumania 9. (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1986)

Történelem - Bárth János: Magyarország népességének felekezeti megoszlása a 19–20. században

TÖRTÉNELEM 203 lépett a XVIII. századba, hogy tömegeinek relatív többsége a katolikus vallás követője volt. A protestánsok együttesen is kisebbségbe szorultak. A katolikusok és a protestánsok aránya a XVIII. században még inkább eltolódott a katolikusok javára. A telepítésekkel sok idegen katolikus került az országba. Egy részük később a magyar katolikusok számát szaporította. Amikor magyarokat telepítettek a török alól felszabadult, elnéptelenedett területekre, a földesurak vagy a császári hivatalok szemében a katolikus vallás általában előnyös ajánlólevélnek számított. Úgy látszik azonban, hogy a lakatlan területek újranépesítésében nemcsak hivatali korlátok, hanem saját belső korlátai is gátolták a reformátusságot. Reformátusok akkor is ritkán jelentkeztek az efféle pionír munkára, amikor, főleg a XIX. században, általában már nem volt döntő szempont a vallási hovatartozás egy-egy új falu lakóinak vagy egy-egy parcellázott puszta homokhódító birtokosainak kiválasztásánál. Sőt a református városok távoli pusztáit is legtöbbször katolikus jövevényeknek adta el a református városi tanács. Említhetnénk a református Halas példáját, ahol a város parcellázott homokbuckáira a katolikus szegedi szegénység húzódott fel. Ezáltal az 1930-as évekre a köztudatban reformátusként ismert Halas népességének kétharmadát katolikusok tették ki. A reformátusok egy részénél a XVIII., de még inkább a XIX. században az egykezes révén jóval kisebb volt a népszaporulat, mint a katolikusok körében. Másrészt erre az időre a református falusi és mezővárosi parasztközösségek konzervatív sáncok mögé húzódtak. Innen szemlélték, miként szaporodik körülöttük a munkásnak, cselédnek felfogadott katolikusság. így nyilvánvaló, hogy a XVIII—

XIX. században, az ország néptelen területeinek benépesítése során a magyar katolikus parasztság expanzívabb erőnek bizonyult, mint a fogyó és bezárkózó református népesség. A Duna—Tisza köze és Dél-Magyarország hatalmas pusztáinak magyar telepesei nagyrészt a katolikus jászokból és palócokból, valamint a hallatlanul expanzív erejű Szeged katolikus népéből kerültek ki. Távoli példaként említhetjük a gyimesi csángókat, akik a katolikus csíki székelyek közül indultak el, hogy meghódítsák a Keleti-Kárpátok korábban lakatlan hegyeit és völgyeit. A katolikusok expanzivitása, földhódító pionír tevékenysége nemcsak következménye volt a népszaporulatnak, hanem vissza is hatott a népesség növekedésére. Az újabb életterek vállalása és megszerzése serkentőleg hatott a népszaporulatra, ami tovább növelte a magyar katolikusok arányszámát a reformátusokéval szemben. A XVI—

XVII. században azokon a vidékeken, ahol a háborús puszítások következtében a magyarság teret vesztett, nagy számú szerb és román beköltöző telepedett le. Mindkét nép a görögkeleti vallás követője volt. Következésképp e beköltözések és a jövevények nagyfokú szaporasága révén a XVIII. századra fontos tényezővé vált Magyarországon a görögkeleti egyház és a görögkeleti vallás. Szerepét némiképp csökkentette és a vallási képet színezte a XVII. században