Bánszky Pál – Sztrinkó István szerk.: Cumania 8. (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1984)
Néprajz - Bárth János: Földművelés és állattartás Bácska északi határvidékén a 18. században
318 BARTH J.: FÖLDMŰVELÉS ÉS ÁLLATTARTÁS . . . miután nem sikerült elérnie célját, elállt szándékától. A valóságban valószínűleg más volt a helyzet. A többi tanú vallomásából úgy látszik, hogy a kutat, nem háborítatlanul bár, de hosszabb ideig használta az érsekség. Végül is azért hagyott fel a használatával, mert 1766-ban a marhaállomány átmeneti megfogyatkozása miatt nem volt rá szükség. Az egyik vallomásból tudjuk, hogy a szivárványos kutat többször is javítgatta a fentebb már említett molnármester. A kúton az érseki ménes és gulya ivott. Az érsekség hildi juhásza is itatta ott az öreg juhokat, de miként vallomásából kiderül, az „apró bárányokat" nem, mert azok nem érték föl a magas vályút. Ugyanez a vallomástevő elmondta hogy nehezen lehetett a nevezetes kúton vizet húzni, ezért a bujtárok mérgükben rongálták gondolván, hogy majd jobban megcsináltatja az érsekség 16 ° Rongálták a bajai uraság emberei és az utasok is. Vitték a fája*" tüzelni. Szitár András hildi majorgazda többször megfenyegette a bajai földesúr pásztorait „mivel a\ Tanyájokon meg is ösmerte a kúttul el lopott fenyő szálat, hogy égették" '. ш Koncsek István érseki prefektus, amikor megtudta a kártételeket, figyelmeztette a majorgazdát, hogy vigyázzon a kútra, az elfogoti rongálót kötözve hozza Kalocsára. ,,A Tanúnak minden héten kötelessége volt a\on kutat meg tekinteni" vallotta Szitár András. Végül 1766 után, amikor Koncsek prefektus távozásával az érseki marha megfogyatkozott és a kútra nem volt szükség, a kút megmaradt táit és vályúit a „Hildi majornál lévő kútho^" hordták le. 162 Az észak-bácskai pusztákon általában mindenki a maga kútján itatott Tehát minden uraság, bérlő, pusztabirtokló helység igyekezett magának kutat ásatni. A perből is láthatjuk, hogy a kútásás a környező terület tartós birtoklását is jelképezte. Ezért igyekeztek általában megakadályozni a kutásást a vitatott területen az ellenfél emberei, illetve ezért biztatták vagy kényszerítették az uraságok jobbágyaikat arra, hogy vitatott i-erületen kutat ássanak. Emiatt nagy veszekedések törhettek ki, min r pl. 1753 táján Rém éezaki határán, ahol is a nádudvariak (bajai-párti tanú állítása szerint) föiddesúri biztatásra, terjeszkedési céllal első sikertelen kísérletük után másodszor is kutat kezdtek ásni rémi területen. Draskovics Ferenc vaskúti tanú vallomása szerint: „hajdani Leffánty Pál ttr, mint akkori Bajai Uraság S\ámtartója Mátéhá^y Lakosokkal Nádudvariakat onnand el kergette, kevés héján, hogy egy Nádudvari Lakost a^on kútban bé nem temettetett, s' at tul fogva Nádudvariak a Kútnak ásásához fogni nem is meresztettek" . 163 Ugyanilyen összecsapásról olvashatunk a fentebb már sokszor emlegetett szivárványos kút esetében. Érdemes itt részletesebben idéznünk a nagy összecsapás történetét. Eszerint az érsekség hildi majorgazdája Szitár András a kút készítése idején nagy perlekedésbe kezdett a bajai uraság arra legeltető marhapásztorával Faragó Jánossal. 160 U.o. 963.p. (1769) Brecska Mihály, 76. é. Hild. 161 U.o. 965.p. (1769) 162 U.o. 961 és962.p. (1769) 163 U.o. 59—60.p. (1768)
