Bánszky Pál – Sztrinkó István szerk.: Cumania 8. (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1984)

Néprajz - Bárth János: Földművelés és állattartás Bácska északi határvidékén a 18. században

NÉPRAJZ 311 pásztor 1768. évi vallomása, amelyben elmondta, hogy 20 évvel korábban a kecskeméti „Rózsa Görög" lovait őrizte ősszel a kélesi „Török temető" tájékán.

125 A helyzet azonban bizonyára nem volt annyira rózsás, mint ahogyan azt a bajai párt úri és pásztor tanúi tendenciózusan lefestették. Ha ősszel és télen át is jártak a határokon az állatok, nyáron ez nagy vétségnek számított korábban is. Másrészt, ha hallunk is kecskemétiek, halasiak őszi-téli kélesi legeltetéséről, épp a bajai párt rác árendátorai igyekeztek távoltartani birtokaikról az északibb és keletibb területekről átbarangoló jószágot. Ez az elzárkózó magatartás talán összefügghet azzal a körülménnyel, hogy a bajai és a kalocsai uraság már a század eleje óta pereskedett egymással és az északi helységek állatainak megjelenése legtöbbször érseki behatolásnak, birtokfoglalásnak minősült a rác árendátorok szemében. A maguk módján tehát általában valószínűleg igazuk volt azoknak, akik arról vallottak, hogy régen ősszel és télen a pásztorok nem nézték a határokat. Bizonyára volt ilyen jogszokás, amely a Duna—Tisza közti táj középső részén érvényesült is. Az Észak-Bácskai Homokhátság uradalmakat választó határain azonban a perekkel megtűzdelt évtizedekben ez a szokásjog nem érvényesülhetett úgy, mint a keletebbre eső tájakon. A vallomásokban rengeteg szó esik a birtokhatárok megsértéséről és ennek következményeiről : a pásztorok megkergetéséről, megverésétől és állataik elvételéről. Legtöbbször „borotai rácok", „zsidei rácok" voltak a megkergetők. Különösen haragos férfiú lehetett a sokszor emlegetett Veszelinovity árendátor, aki fölöttébb vigyázott pusztáinak határaira. Ha érseki marha tévedt Dzsida és Borota területére, azonnal elhajtotta, sőt némelykor a pásztorokat is megverte. Egy jankováci tanú elmondta, hogy hildi juhász korában egyszer futással tudott csak elmenekülni Veszelinovity bosszúja elől. Akadt olyan pásztor is, aki a vita során bicskát rántott Veszelinovityra, úgy védelmezte magát és nyáját. A két uradalom embereinek egyik legnagyobb összecsapására került sor 1768. máj. 25-én, amikor az érsekség tisztjei és hajdúi 380 mátéházi marhát hajtottak el Rémről. Ezzel akarták megtorolni, hogy korábban a bajai uraság hajtatott el 5 dusnoki ökröt. A 380 marhát a Kalocsán fölül lévő Szarvas-szigetbe hajtatták, és vizek között tartották rossz legelőn. A mátéházi marhával elvittek két gulyásbujtárt is, akiket Kalocsán három hétig árestomba csuktak és ott „vízen és prófunton tartottak". A mátéházi marhák elhajtásáról érzékletesen vallott 1768-ban egy bajai pártra állított pásztor, Laukó József: „. . . a%on Mateha^j Guyla béli marhát jagicya Lacikával es Berus József M. Érsekség Hajdúival, kik gyalogok lévén, panganétos puskákat hordottak, és egy nádudvari gyalog lakossal a% halmok ko\t lappangva két nap lestek, azután pedig fölöstököm tájban . . . mellette lévő két pásztorral együtt. . . el is hajtották" ,

126 Az érseki emberek, így elsősorban a nádudvariak, valószínűleg bosszúállástól, ellentámadástól tartottak, mivel a 380 marha elhajtása után napokig szervezett őrségben álltak. 125 и.о. 43.p. (1768) 126 U.o. 71.p. (1768)