Bánszky Pál – Sztrinkó István szerk.: Cumania 8. (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1984)
Néprajz - Bárth János: Földművelés és állattartás Bácska északi határvidékén a 18. században
NÉPRAJZ 309 jaikat hajdanán. Egy 1768. évi vallatás során több olyan görögkeleti rác tanút szólaltattak meg, akik Baranyából jöttek el tanúskodni arra a tájra, ahol évtizedekkel korábban állatokat terelgettek. 117 A megidézett baranyai rác tanúk nagy száma feltehetőleg nemcsak pásztormigrációra utal, hanem általában is sejteti az észak-bácskai rácság költözködésének és csoportos mozgásának egyik lehetséges irányát. Az észak-bácskai perekben legtöbbször juhászokról és juhnyájakról esik szó. A homokbuckás, erdős táj fölöttébb kedvezett a juhtartásnak. Brecska Mihály hildi juhász fentebb idézett vallomásában feltűnő a hangsúlyozott „birkás" kifejezés. Ez megkülönböztetés a magyar juhokat őrző juhásztól. A birkás birkákra, vagyis drága gyapjújú spanyol, illetve német juhokra felügyelt. Egy másik hildi juhász, Vörös Mihály leveléből tudjuk, hogy az 1760-as években Hilden valóban kétféle uradalmi juh legelt: birka és magyar juh. 118 A juhokon kívül nagy számban legeltek az észak-bácskai pusztákon szarvasmarhák és kisebb számban lovak is. Különösen a Rémet, Borotát, Dzsidát árendáló rácok rendelkeztek nagy marhaállománnyal. Néhány vallomásból tudjuk, hogy egyes árendátorok göbölöket is tartottak. 119 A göböltartásra utal a vallomásokban szereplő gőböl kút és gőhöl út kifejezés is, amelyekről a kutakat bemutató fejezetünkben írunk részletesebben. Valószínűleg az egykori göböltartás emlékét őrzi a Gőböljárás helynév is Jánoshalma északi határrészén. Az észak-bácskai homokos puszták területén különösen megszaporodott az állatállomány olyan időszakokban, amikor a Kalocsai Sárköz sík földjét elöntötte az árvíz. Ilyenkor a sárközi helységek igyekeztek homokhátsági területekre terelni állataikat. Egyes helységek, pl. Kalocsa, Foktő, Úszód Kecel irányába hajtották marháikat az árvíz elől. Más falvak lakosai pl. a nem érseki fennhatóság alatt élő fajsziak legtöbbször arra kérték az érsek tisztjeit, hogy engedjék meg hildi legeltetésüket, amíg az árvíz elvonul. Erről vallott 1768-ban a 71 éves Lénárd Pál fajszi tanú : „Ennek előtte 55 esztendővel a Tanú 16 esztendős gyermek lévén, Érsek részér ül lévő Tiszt uraktul szabadságot kért tavaszkor az apja, hogy Érsekségnek Hildi pusztájára hajthassa és egy darab ideig ott őrizhesse marháit, még az Sárközbül el mène a viz"120 Az 1768—69 tájékán vallomást tevő Grassalkovics-párti tanúk szinte kórusban beszéltek arról, hogy régen, különösen ősszel és télen a pásztorok nem vették szigorúan a határokat, hanem háborgatás nélkül messze földre elbolyongtak állataikkal. Az ilyen megnyilatkozásokat szinte sugallta a kérdésfeltevés. Bármennyire tendenciózusak, manipuláltak és részrehajlóak is voltak ezek a vallomások, valóságmagjuk elvitathatatlan. Az 1760-as évek végének birtokperekkel és országos birtokrendezési akciókkal terhes világban a korábbi évtizedek kevésbé élő birtoklási korlátai és 117 KÉL.II. Hp.O.14. 116—117.p. (1768) 118 U.o. 819.p. (1768) 119 U.o. 20.p. (1768) 120 U.o. 531-p. (1768)
