Horváth Attila szerk.: Cumania 7. Archeologia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1982)
Bóna I.–Nováki Gy.: Alpár bronzkori és Árpád-kori vára
kincs 166 néhány, valószínűleg Dunaújváros-Kosziderpadláson 167 (illetve Tiszafüred 168 Tiszakeszi 169 térségében) öntött bronz ékszere alkotja a korszak eddig ismert bronzállományát. Inkább a Rákospalota-csoporttal fennálló laza kereskedelmi kapcsolatokat tükröznek, semmint népi-politikai egységet. Nem lebecsülendők az Alpár-csoport területén a Vatya-Koszider tömbtől északra kialakult Felső-Tisza-vidéki „koszideri típusú" bronzmüvesség 170 és a tiszántúli-erdélyi aranyművesség 171 hatásai sem. Ezek azonban ismét csak az önálló fémművesség hiányát igazolják. Míg a koszideri-korszakkal együtt a Rákospalotacsoport szinte nyomtalanul eltűnik, addig az Alpárcsoport edényművessége mintegy beleépül a Tiszavidék időben soron következő bronzkori kultúráiba (Rákóczifalva, Tiszafüred, Egyek, dél felé Tápé temetői), ami arra mutat, hogy a Tisza-vidéki Vatyalakosság — bármi is kényszerítette arra, hogy telepeit a koszideri bronzkincsek elrejtésével nagyjából egy időben elhagyja vagy feladja — jórészt „átmentette" magát a későbronzkori életbe. TROGMAYER i. m. 2. kép 7. és 3. kép 5,7. típusú csüngődíszeinek öntőmintái 1966-ban kerültek elő a dunaújvárosi Kosziderpadláson (Makkay János ásatása, közöletlen), ép vagy féligkész párhuzamaikat ismerjük Dunaújváros-Kosziderpadlás I., „Somogy megye", és Ócsa koszideri-típusú bronzkincseiből: MOZSÖLICS, Bronzefunde 39, 46-47. táblák, TOPÁL J. Bronzkori ékszerlelet Ócsárol i. m. 7. kép 4—5., 9. kép, 8—12., 10. kép 1-9. BÓNA I., Bronzezeitliche Schmuckgiesserei in Tiszafüred— Ásotthalom. Annales Univ. Sei. Budapestiensis de Rolando Eötvös nominatae. Sectio Historica II, 1960, 261 — 270, — a tiszafüredi öntőműhely 11 öntőmintájával (I— IV. t.), amelyek meghatározó jellegűek a Felső-Tiszavidékre. Vö. különösen I. t. 1—2, és IV. t. 1. BÓNA I, Chronologie der Hortfunde vom Koszider-Typus i. m. 214. 233, IV. t. a tiszakeszi bronzkincs publikációja. Ezt a bronzművességet először a 168. j.-ben idézett munkámban igyekeztem körülhatárolni (264—268), majd térképen is elkülönítettem, Mittlere Bronzezeit, Verbreitungskarte XI. Ezt kitűnően összeállította TROGMAYER, O., Der Schatzfund von Baks-Levelény i. m. 19 — 21 (1. kép) — a „kengyeli" típusú arany függők elterjedése. VIII A BRONZKORI SÁNC Az 1977. évi sáncátvágás alapján a bronzkori, és felette a középkori sáncot világosan el lehetett választani egymástól és a bronzkori lakótelep rétegeitől (20. kép c). Ennek ismeretében ma már pontosan értelmezhetők Patay Pál 1949. évi sáncátvágásának az eredményei is (20. kép a). A metszet vázlatrajza szinte teljesen megegyezik az 1977. évi metszetrajzzal (20. kép b). A 150 cm vastag barna felső réteg közepén, a sánc legmagasabb részén egy vegyes színezetű réteg jelenti a középkori sáncot. Patay leírása szerint a sánc legmagasabb pontjától mért 125 cm mélységig vízszintesen fekvő famaradványok kerültek elő. Ugyanitt egy 30 cm átmérőjű cölöp nyomaira is következtetett. Ez teljesen megfelel az 1977. év 1. számú rétege eredményeinek, illetve a cölöp új adattal is szolgál a középkori sánc szerkezetére. Alatta, a sánc közepén és belső oldalán szürke réteg következett, amelyet azonban már nem sikerült teljesen feltárni. Legnagyobb elért vastagsága 120 cm volt, de a rajz szerint ennél már csak 20—30 cm-rel lehetett vastagabb. Ez megfelel az 1977. évi 2. számú rétegnek. A metszetrajz jobb szélén, a sánc belső lejtője alatt egy sárga réteg kezdődik, ezt a bronzkori telep felső rétegeivel azonosíthatjuk, amelyből azonban már csak 30 cm vastag rész került feltárás alá. Végül a sánc külső lejtője alatt világosan bontakozik ki a bronzkori sánc, amelyben 20—40 cm vastag sárga, barna és szürke rétegek váltják sűrűn egymást. A felsők még a telep belseje felé lejtenek, az alsók azonban már a külső lejtőnek megfelelően dőlnek. Ez is azonos képet mutat az 1977. évi eredményekkel, a sáncot itt is az árokból felhordott sárga és szürke (fekete) rétegekből töltötték fel. 1949-ben azonban nem volt lehetőség a sánc alját elérni, a tetejétől számított legnagyobb elért vastagsága 230 cm volt. A bronzkori sánc 1977-ben megállapított vastagsága 350 cm volt, az 1949. évi átvágásnál tehát még további kb. 120 cm-es mélységben lehet számolni az aljával, amely alatt itt is nyilván már a fekete őshumusz következik. Az 1949. évi sáncátvágás eredményei tehát mindenben megfelelnek az alig 10 méterre ásott 1977. évinek. A bronzkori telep rétegei itt is rárakódtak a sánc oldalára, ezen a szakaszon azonban nem vágtak bele gödröket. A Várdomb leleteivel Bóna István foglalkozott, megállapítása szerint az egész őskori telep a Vatya83
