Horváth Attila – Orosz László szerk.: Cumania 6. Historia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1979)

Illyés B.–Illyés K.: Kiskunsági hadtörténeti adalékok a napóleoni háborúk végéig

miklósi tanácsi jegyzőkönyvben néhai Miko Horváth Sándor özvegye kérte a hatósági támogatást, mivel férje muzsikált „ezen Városban a' tsak nem szüntelen tartó Verbung mellett... 17 Esztendőkig ..." A következő évben pedig mentesítették a közmunkáktól Kolompár Mihály, Látó György, Púpos István, Vékás János cigányokat, mivel ingyen szoktak muzsikálni verbuváláskor. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy találkozunk elvétve Szentmiklós területén is a katonafogás észszerűnek mondható gyakorlatával. Ezáltal szabadult meg ui. a magisztrátus a rakoncátlankodóktól, és becsületére váljék: részrehajlás nélkül. 1809. márc 10-i jegyzőkönyve őrizte meg a serfőző bejelentését. Két nemes, Szabó Sándor és Belitzai János betértek a Serházba, ahol italozás alatt Belitzai összetörte fokosbaltájával az egyik vendég pipáját, a poharakat. Mikor pedig a vendéglős a főbíróval fenyegetőzött, Szabó kijelentette: „. . . nem bánom én ha a' Bíró minden embereivel ide jön is, mert mi Nemes Emberek vagyunk, nem félünk semmit. . ." Nos, a jászkun statútumok biztosították a főbírói tekintélyt, s az érvényesítette jogait, mikor bekísértette Őket Félegyházára, hogy ottan „Katonáknak assentáltassanak". Az 1808. márc. 3-i jegyzőkönyvi utasítás éle viszont inkább a pásztorok ellen irányult : mivel nem volt meg a katonai létszám, elrendelték, hogy Orgoványon, Kerekegyházán fogjanak el minden „gyanús Legényeket, vagy passus nélkül valókat. . ."

28 Nem feledkezhetünk meg azokról sem, akik jogosan kérték a szentmiklósi tanácstól leszerelésük szorgalmazását: 1820-ban Sülé Sándor 26 esztendei, 1837ben pedig Barna András 22 évi szolgálat után. Sajátosan felemás helyzet alakult ki a Szentmiklóson lakó mintegy 30 egyénileg nemes, valamint az együttesen kiváltságolt redemptusok katonaállítási gyakorlatában. Lényegében a jászkunsági nemesség elvesztette országos nemesi előjogait (iurisdictio), mivel nem tarthattak jobbágyokat a kerületek. A nemes — a szükségállapot kivételével — megválthatta a közszolgáltatásokat kétszeres taxával, s nem volt Az apostagi Deutsch Salamonnak Adacson ellopta 8 vég vásznát „Szőke vulgo Kan István Árokszállási Juhász bojtár", s beállt katonának a büntetés elől. (A mai Kerekegyháza egy részét jászárokszállásiakkal telepítették be.) Baky Miklós családi iratai a szentmiklósi helytört, gyűjt.-ben. Esetenként toboroztak gyalogezredeink is a Kiskunságban, de csak később szólnak ezekről részletesebben jegyzőkönyveink. köteles táborba szállni, ha nem hirdették meg a nemesi fölkelést. A csúfos győri futás után még sokáig gúnyolta hazai sajtónk a nemesi hadak menekülését — 1. Kossuth megjegyzéseit a Pesti Hírlap 1842. évi 270. sz.-ban — annak ellenére, hogy Kisfaludy Sándor iparkodott tisztára mosni az utolsó nemesi fölkelést József nádor kérésére a csata után, (majd 1843-ban Nyílt levél Kossuth Lajoshoz . . . címen.) Utólag megállapíthatjuk, hogy nem volt egészen tárgyilagos sem a támadás, sem pedig a védelem. Megjegyzésünkkel csak arra kívántunk utalni, hogy teljes összekeveredésük ellenére sem volt felhőtlen a szentmiklósi redemptusok meg a vékony nemesi réteg viszonya. Mégis egyetlen esetben éleződött ki a helyzet köztük 1805-ben, mikor a már kiállított verbung nem akart elvonulni mindaddig, míg velük nem megy a nemes Virágh családból való kortárs. Az apa nemesi előjogait érvényesítette a tanács előtt, és noha az — részben nemesi összetétele ellenére — a redemptusok mellé állt, de mégsem tehetett semmit. Az említett eset különben nem volt jellemző, mert hiszen az 1805-ben katonának jelentkezett Baky Mihály, Pap Pál, Pap József, a Hármas Kerületben „publikált (ti. igazolt) nemes emberek" megfizették előző évi hadmentességi adajukat. Ki kell emelnünk a 17. század óta Kunszentmiklóson lakó néhány nemesi család majd végig szolidáris magatartását, és kiegészítésként meg kell emlékeznünk a nemes Baky család hivatásos katona ágáról: Mihály 1756-ban hadnagy, Freyburgnál esett el 1762ben; András seborvos 1793-ban; Ignác a török háborúban kezdte szolgálatát a Vécsey huszároknál, 1800-ban kapitány volt a Palatinale Regementben; Imre végigharcolta a napóleoni háborúkat, s alezredesként halt meg; Ignác kapitányként szolgált a Palatinale Regementben (1808); Imre pedig főhadnagyként (1812).

29 A katonaállítás történetéhez tartozik végül a tanácsi szolidaritásnak ma már humorosnak tűnő, de a maga idejében megszokott gyakorlata. 1800. máj. 2-án a szomszédos Pest megyei Tass értesített bennünket, hogy „Kánán, aliác Halnider nevezetű Czigány Legényt, mellyet Kun Szent Miklós részekre katona reclutának ki adott, . . . köszönettel veszik, és hasonló . . . dologban szolgalatjukat ajánlják."

30 Mint már olvashattuk az 1794. jan. 21-i újságközleményből: a jászkun kerületek választották saját katonai elöljáróikat. Ugyanerről a kérdésről így ír a 69