Horváth Attila – Orosz László szerk.: Cumania 6. Historia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1979)

Szendrő F.: A Bánk bán munkásszínpadon

Megjegyzések a sajtószemelvényekhez (Sz- F.) Németh László és Szabó István kritikája körül éles vita támadt, amit mindkét oldalon régebbről visszamaradt, előítéletektől megmerevedett bizalmatlanság kísért. Egyik oldalon a népi írókkal szembeni túlzott fenntartások és türelmetlenség, a másikon a munkásosztály „internacionalizmusától" és szervezett osztályharcos forradalmiságától való félelem jelentkezett. Mindketten elismerték a bőrösök előadásának komoly eredményeit és jelentőségét, emellett bizonyos kritikai észrevételeket is fűztek az előadáshoz. Úgy érzem ma is, hogy az előadás művészi részét érintő bírálatok nagy része jogos volt. De a kissé szigorúbb hang némi érzékenyebb reakciókat váltott ki. Mégis, mi volt az, ami a két kritika hozzáállását a Bánk bán előadásához ellentmondásossá, nem egyértelművé tette, és a munkások soraiból élesebb ellenérzéseket váltott ki? Németh László és Szabó István az előadást elsősorban mint művészi produkciót értékelték, és nem látták meg azt, amit „Katona szülővárosából, kultuszának örökmécse mellől" jólesően állapított meg Tóth László az előadásról, melyben Katona „műve, a legmaibb történelem áramát bocsájtva rajta keresztül, sohasem látott újfényű izzásban gyúl fel s talán nem véletlen, hogy épp 1942 tavaszán. Nemcsak a lángész vizsgázott újból, örök időszerűségből: a magyar munkásság is próbát állt ki a nemzeti kultúra hordozására való hajlandóságáról és felkészültségéről." Szabó István azt írta: „Bánk bán férfias vállára kapaszkodva. .. ezzel potentialiter régóta készen tartott vágyaikat és terveiket elégítették ki." — Németh László: „A párt engedélyezte Bánkot, taktikusnak vélte, hogy engedélyezze." — „Majd rátalálnak, melyik Bánk bán az, amelyiknem nemcsak a Népszava mondatait, de az egész atmoszféráját is magáénak érzi a magyar munkás." — Nos, ezek azok a szélsőséges feltételezések és ráolvasások, amelyek visszautasításokba ütköztek a munkások részéről. Szabó Istvánt nagyon „meglepte": „a közönség folytonos mozgolódása, nyugtalansága. Ez baj volt. Ezt nem vártam". A 800 férőhelyes terem 2900 főnyi, állandó tapsorkán kíséretében lázongó, tüntető nézőinek mozgolódásán és nyugtalanságán meglepődni és fejet csóváló roszszallást kifejezni csak az tudott, aki részben kívül állott mindazon, ami akkor a vasasok nagytermében lezajlott. Végül Szabó István mégis felismerte, miről van szó, és kigyulladt benne a lelkesedés: „Azt hiszem nemcsak benNémeth László erről a vitáról és a „tejcsarnokiak"-ról megemlékezik Homályból homályba с életrajzi írásában (Id. a 23. sz. jegyzetet). Többek között ezt írja: „Amikor a Népszava a vasasok Bánk bán-előadásáról írt (különben igen dicsérő) cikkemért nemcsak megtámadott, de felháborodott leveleket is közölt, ők jelentkeztek, s nyilatkozatban kívánták bizonyítani, hogy ezek a levelek a szerkesztőségben készültek." nem, hanem másokban is az a felismerés lobbant fel, hogy túlnőnek önmagukon s a hátuk mögött álló és várakozó tömegre hivatkoznak. Valami kollektív tudat és öntudat dagasztotta erejüket, persze a közönségét is. Hangjukat száz és száz lélek membránja kapta föl és dobta vissza. Tiboréban a munkásság múltja panaszkodott és vádolt, Bánkban a munkásság jövője pedzette képességeit." Németh László megállapította ugyanabban a cikkében: „A Nemzetinek lehettek jó Tiborcai, de aki így mondja el a harmadik felvonásbeli panaszt: aligha." — Végső fokon ennél nagyobb elismerést a magyar munkásszínjátszás nemigen kapott.

26 Azokkal a megállapításokkal kapcsolatosan, melyek örömmel üdvözölték a bőrös munkásszínjátszókat, mert előadásukkal „osztályrácsokon", „osztálykorlátokon" tudtak átlépni, Tóth László az említett cikkében, közvetve is helyes választ adott: „nemzethez hű magyar — osztályához hű munkás: ugyanazon feladatvállalás ez ma." Felkavarta csoportunk indulatait is a vita. Szenvedélyes érzelmek hullámoztak egyes cikkek körül. Nem csoda, róluk volt szó, és a bemutató után egyszerre a nagy nyilvánosság reflektorfényébe kerültek. Sok munkáslevelet küldtek be a lapokhoz, ezért nem volt szükség arra, hogy azok a szerkesztőségben készüljenek. Természetesen ezek a levelek nem helyezkedtek valami hideg tárgyilagosság álláspontjára, hanem saját munkásszínjátszóik mellé álltak. A színjátszók nyilatkozataiban, szerepük eszmei mondanivalójával kapcsolatosan bizonyos visszafogottság,elhomályosítás, vagyis éppen a lényeg, az igazi szándék és mondanivaló elhallgatása érződik. Ez abból adódott, hogy előzőleg megbeszéltük, a rendőrség figyelmének elterelése végett inkább a személyes jellegű kérdésekről beszéljenek, mint a valóságos törekvésről, célról. Ilyen formában a legtöbb nyilatkozat eléggé apolitikus, naiv jellegűnek tűnhetett. De ez a figyelemelterelő körülírás a sajtó kritikáiban, beszámolóiban is, igaz, finomabb publicisztikai technikával — szöveg mögötti bújtatással — szintén erősen érződött.

27 Az 1942-i előadás felszabadulás utáni fontosabb irodalma: KÁLLAI Gyula: A magyar függetlenségi mozgalom 1936-1945. Bp. 1948. 92-93. SZENDRŐ Ferenc: A bőrösök „Bánk bán" előadása. In: Hősi harcok emlékei. A magyar munkásmozgalom múltjából. Bp. 1955. 185—192. Magyar színháztörténet. Szerk. és bev. Hont Ferenc. Bp. 1962. 280. VÉRTES György: A Bánk bán-nal is a fasizmus ellen. Élet és Irodalom 1962. ápr. 16. SERFŐZŐ Lajos: A KMP tevékenysége a munkás kultúr- és sportmozgalomban. Bp. 1963. 107. Száz esztendő harcai. A Bőripari Dolgozók Szakszervezetének 100. évfordulójára. Bp. 1966. 248-250. A magyar forradalmi munkásmozgalom száz esztendeje. III. köt. Bp. 1972. 367-368. OROSZ László: Katona József. Bp. 1974. 225. 395