Horváth Attila – Orosz László szerk.: Cumania 6. Historia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1979)

Szendrő F.: A Bánk bán munkásszínpadon

A felolvasás után kötetlen beszélgetést indítványoztam, elsősorban arról, kire hogyan hatott a darab. Néhány rövid észrevétel után elakadt a társalgás. Tulajdonképpen naivitás volt részemről az a feltételezés, hogy első hallásra kigyullad szereplőinkben a láng. Érdemleges hozzászólás nem is történt. Ügy tűnt akkor számomra a szótlan, de mindenre elszánt társaság, mint az óriás hegy tövében álló csapat, amely némán néz fel a felhőkbe vesző ormokra, mielőtt elindulna, hogy azokat meghódítsa. De mindannyian éreztük, tudtuk: el kell indulni és fel kell jutni a csúcsra. Semmiféle érdemleges munkát nem lehetett addig végezni, míg az együttes magáénak nem érezte a darabot. Ezért legfontosabb feladatunk volt a szöveg megközelítése, úgy hogy az élő anyaggá váljon minden egyes színjátszó számára. Egyetlen megoldás adódott erre: a darab minél többszöri folyamatos összeolvasása, szereposztás szerint. Egyes vitás részeknél megálltunk, és a felvetődött kérdéseket megbeszéltük, így lépésről-lépésre hatoltunk be a darab belső világába, a drámai cselekmény szöveg mögötti összefüggéseinek a megismerésébe. Komoly nehézségek mutatkoztak a darab súlyos nyelvezetének elsajátításában. Meg kellett tanulni ,,bánk-bánul" beszélni. Bármennyire furcsának tűnik, de munkásszínjátszóink számára — akik az átlagos színpadi beszédtechnikát csak az alkalomszerű műkedvelői szinten ismerték — a Bánk bán nyelvén való megszólalás egy új nyelv megtanulását jelentette. Mikor először meghallottam színjátszóink nyelvén Katona szövegét, páni félelem fogott el, vajon mi lesz ebből? Természetesen mindebből a csoport felé semmit sem mutattam. Egyelőre türelemre és bizalomra volt szükség. Megállapodtunk abban: a szöveget otthon is fennhangon olvassák, hogy önmagukat is hallhassák. Később nevetve mesélték el, hogy munka közben, mivel ülve dolgoztak (legtöbbjük suszter volt), a szövegkönyvet maguk elé tették és hangosan olvasták. Előfordult az egyik műhelyben, hogy maga a mester végszavazott az ott dolgozó szereplőnek. Nem tudtam, hogy ezalatt hány elfuserált cipő vagy talpalás készült, de a „Bánk bán" lassan érlelődni, élni kezdett. Van egy jóízű mondásuk: „Alacsonyan ül a suszter, de magasan gondolkozik." (József Jolán a bemutató után ezen a címen írta meg kritikáját az előadásról.) A próbák alatt kissé módosult a szöveg : „Alacsonyan ül a suszter, de Bánk bánban gondolkozik". Amilyen mértékben a szöveg sajátjukká vált, úgy találták meg egyéni hangvételüket, és kezdték saját érzéseiket, gondolataikat közvetíteni. Még mindig asztal mellett boncolgattuk, értelmeztük a darabot. Nem okozott komolyabb nehézségeket a dráma eszmei, politikai mondanivalójának a tisztázása. Annyira kézenfekvő volt a darab és a saját valóságunk közötti párhuzam, hogy inkább az egyes szerepek emberi kapcsolatainak elemzését szorgalmaztuk. Színjátszóink politikai képzettsége nagymértékben megkönnyítette a darab különböző cselekményvonalainak eszmei meghatározását. De a szerepek kettős korrétegének — Katona és II. Eridre világának — feltárása és újra összeillesztése már nehezebben ment. Ebben a stádiumban arra kértem a színjátszókat, ne játsszanak, egyelőre arra összpontosítsanak, hogy a szöveget mint sajátjukat világosan, érthetően mondják. Sikerült így kikerülni a kívülről jövő megjátszás veszélyeit, melyek annyira jellemzőek a műkedvelői színészkedésre. Tudtam, ha majd megszületnek a megfelelő érzelmek és gondolatok, akkor átfűtik, életre keltik a szöveget, és szinte észrevétlenül megmozgatják a szereplőket is. Állandó rendezői utasításként hangzott: csak nem játszani. Hiszen az, amit csinálunk, nem „történelem", hanem a mi véres valóságunk. Talán a mai fül számára túl erősnek hangzik ez a megfogalmazás. De 1942-ben valóban nem játék volt ez számunkra, hanem életre-halálra szóló harc, a szónak legszorosabb és legvalóságszerűbb értelmében. Mint ahogyan Katona számára sem volt a darabja csak „história". Nem volt szükség semmiféle áttételes eszközökre, külső hangsúlyokra, Szmóla, Orbán, Gyurasits „egy az egyből" szóltak. Eleinte az együttes kissé feszes hangulattal fogadott, ami lassan kezdett feloldódni, és egyre bensőségesebb kapcsolat alakult ki köztünk. Ennek nagyon megörültem, egyrészt azért, mert a bőrösökben igen öntudatos, szakmájukra nagyon büszke munkásembereket ismertem meg. Másrészt örültem, hogy befogadtak maguk közé, igazi barátokká lettünk, és így a közös munka is könnyebben, jobb hangulatban folyt. Először Szmólával és Orbánnal kerültem közelebbi barátságba. Többször maradtunk együtt a próbák után, és késő éjszakába nyúló beszélgetésekbe merültünk, őszintén megvitattuk a munkánkat, a különböző mozgalmi, politikai kérdéseket. 358