Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)

Fehér Z.: Bátyai népmesék

És még útravalót is kötött neki az ökörhúsból meg kenyeret is tött bele. — Mert az messzi van, mire odaérsz, megéheznél. De sötétben ment. Nem tudta, hogy már fölgyütt a Nap, mindig sötétben mönt. Mikor aztán odaért a másikhó, hát az má nem éppen egész ökröt sütött, a is a nyárson. A is megkínálta. Má az útba, má mög is ötté mindet, olyan messzire ment, amilyet pakolt neki a csomagjába. Mikor odament ahhó a másikhó, annak az óriásnak a bátyjáho: — Aggyonisten, nagyapám — aszongya. — Aggyonisten, kedves fiam. Mi járatban vagy? — Hát így és így — aszongya — így jártam az éjjel, és mög akarnám nézni, gyufát szeretnék kérni. — De nincsen nekem gyufám. Látod, arra van egy bátya, akinek talán van. Odaküldte ahho a bátyjához. Nem tudom hány mérföldet tett, amíg odaért. Mikor aztán odaért : — Aggyékisten, nagybátyám. — Aggyékisten. Mi járatban vagy, kedves fiam? Hát elmesélte, hogy hát mi járatban van. Mint van. — Ha — aszongya — fiam, te már oda nem tudsz viszszajutni, olyan messzire eljöttél. Kioldozta neki a zsebkendőjét, amibe vitte a csomagját, hát kisütött a Nap. Aszongya: — Már a világosság országába jársz, nem a sötétben. Hát osztán már most vissza te oda nem mehetsz, mert nagyon messze vagy. — Hát mit csináljak — aszongya — nagyapó. — Hát van itten — aszongya — a városban királynak a lakása, elmész oda, beszegődől hozzá valami vagy bérösnek, vagy pulykapásztornak, vagy kanásznak, vagy aminek befogadnak a király udvarába. És hát akkor majd valamikor hazatérsz majd. Szóval majd ha már lesz kereseted, amibül haza tudsz majd mönni. És akkor a is mögkínálta eledellel, vágott neki a húsból, és aztán elküldte űt az öregtűl. Aztán kérdezte a városban, hogy hol lakik a király. Mögmutatták neki a kastélyát, hogy hát merre van. Mikó osztán odaért, bekopogott a király udvarába, beengedték. Kért valami munkát, hogy valamj izét adjanak neki vagy pásztornak, vagy béresnek, szóval, aminek befogadják. Aztán akkó azt mondta a királynak a lánya, hogy : — Éppen köll — aszongya — egy pulykapásztor az udvarba. Az nincsen — aszongya — aki a pulykákat őrizné. Hát aztán meg is fogadták mingyá pulykapásztornak. Annyira, hogy egy hónapig ott vót, de mivel szép legény vót, beleszeretett a királynak a lánya, ha pulykapásztor is vót. És vót a királynak az udvarjába egy kút. Ez mindig be vót zárva, szóval meg vót parancsolva, hogy ezt meg se közelítse senki se, mert az életveszélyes az a kút, aki ódámén hozzá. Dehát a pulykapásztor kíváncsi vót, mi van abban a kútban, szóval. Mindig zaklatta azt a lányt, a királynak a lányát, hogy mondja meg, vagy mutassa meg neki, mi az ottan abban a kútban. De ez tiltakozott, a lány, er az apja megparancsolta, hogy nem szabad megnézni, mert veszélyes . . . Már annyira összeszerelmesedtek a királylány meg a pulykapásztor, hogy hát nagyon kérte a pásztor, hogy hát mégis hát mutassa meg, mi van abban a kútban, miért olyan rejtélyes, hogy nem szabad oda belenézni. S akkor a király valahova elment onnan hazurú, űk meg kinyitották azt a kutat, belenéztek, hát egy óriási ember kinyújtotta a karját, elkapta a lányt, bevitte magával a kútba. Ű meg ott elkezdett jajgatni, sopánkodni, mivel az ember elvitte a szeretőjit a kútba. Az a valaki, az egy ollófejű ember, a Latetai igás. Aztán szaladt sírva be, hogy hát így és így. Összeszaladt az egész udvar népe a királyi udvarba, hogy hát mi van. Arra meggyütt a király valahonnan. Kérdezte, hogy mi a baja. Mondták neki, hogy hát nem haragszik meg, nem szabad bántani. Mögparancsóták az összes kötelesnek, aki a városban vót, hogy kötelet fonjanak. Mindnyájan két hétig fonytak kötelet, akinek elkészült a kötél. S akkor csináltak olyan vödörfélét, hordóformát, vödörformát, abba beleültették a királyt, itt a pulykapásztort, és akkor adtak neki két hétre való elemózsiát, és akkor engedték le a kútba, úgy hogy ű elmegy a világ végire, és mögkeresi az ű mátkáját. És akkor leeresztötték azt a kötélen. S aszonta, hogy amikor ű leér, majd fölizél, ráncigál kötelet, az az izé, amikor fölmén, akkor az majd, izé, hogy ne engedjék már tovább, mert ű má leért. Úgy is vót. Ahogy engedték, egyszercsak észrevették, hogy a kötél mozog. Szóval aztán akkor nem engedték totovább. Mikó ű oda leért, ott találta a kút fenekére. Szétnézett ottan, telirakta a tarisznyáját elemózsiával, s akkor elindult. Ahogy mönt azon a pázsiton egyször elért ahho a kútho. Aztán akkó leült falatozni, vizet is ivott a kútbú. Nézegetett ide-oda, jobbra-balra, hát egyszercsak gyün egy lány korsóval vízér oda. Nem vót közelibe juhász, még sohasem látott juhászt. Messze űt, mikor gyütt az a lány. Mikor ű meg má olyan szőrös vót, nem borotvákozott két hétig. Együtt a lány, ű meg vizet kért a lánytul, hogy hát adjon neki egy korty vizet. Akkó adott neki a lány. Ü meg azér kért, mer hát megösmerte, hogy az az ű legöregebb testvérje, lánytestvérje vót az, aki akkó ment férhe. Hát aztán fogta a korsót, hogy iszik, a fél gyűrűt beleengedte az izébe, a korsó tetejébe, ahogy itta a vizet. Mikó aztán húzott belőle, akkó visszaadta, megköszönte a lánynak. A lány elindut, fogta a kötényét, hogy hát letörli a korsónak a száját, hát látja, hogy egy fél gyűrű vót venne. Mindjárt fogta, kivette a magáét, hát összepasszol a gyűrű. Akkó szaladt vissza, hogy hát az ű, az ű testvérje, hogy hát a gyűrű passzol, az egyik a másikhoz. Osztán akkó fogta: — Hát honnan kerűté te ide? Megmondta egyszerre. Ű meg mondta, hogy ki az ű ura, hogy hát a Nap az ű ura. Hát gyere hozzánk vendégségbe! 349