Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)

Fehér Z.: Bátyai népmesék

— Má honne! Hát tanutam én anyámtu! E vót így szombaton. Másnap vasárnap aszondja az a százezredös : — No, fiam, hát süssetek má valamit a bakeszoknak, azoknak a komiszoknak, had egyenek egy kis jó hazai emlékeztetőre, valami sütt tésztát. No, aztán fogtam magam, vótunk szakácsok hatan, kiadtam nekik a parancsot: hozzanak lisztöt. Bedagasztottunk hat és fél zsák lisztöt. Mondja a százezredös: — Fiam, mit akar ebbül a lisztbül? Ennyit. . .? — Ne törődjön vele százezredös úr, majd én a többit elintézöm, csak bízza ke énrám. Ekezdtünk osztán formáni. — Fánkot sütünk — mondok. Nem vót fánkszaggatónk. Mit csináljunk? Hát a csajkával, a komisz csajkával szaggattuk ki a fánk tésztáját. No, osztán mögnyútottuk, kihúztuk. Mindön fánkba beletöttünk egy csajka lekvárt. Kisütöttük. Hát uramistenem ! Képzejjik csak e, olyan jó vót az a fánk, hogy mint az égi mana, olyan jóesött azoknak a szegény olasz frontot járt bakáknak. No — oszt aszongya a százezredös — hát ha má ennyi van, bőven van, most hát mindönki tömje ki a bendőjit, ki mennyit bír, annyit ögyön — majdhogycsak nem mondta, hogy zabáljon. Hát az egyik mögöszik hármat-négyet. No, osztán mondtam nekik: — No, majd én megmutatom nektök, hogy kő paraszti módra önni. Nekláttam. Hát ha hiszitök, ha nem, tizenkilencöt begyümüszütem. No, ez oszt mikó emut az ebéd, emosogatták az edényt, mer én nem mostam e. Én vótam a főszakács. Kaptunk is ám kimönőt. Kimöntünk a Piave folyó mellett vót egy csárda. No, osztán abba a csárdába ekezdtünk mulatni. Ittunk ám annyit, hogy egymást má nagybácsikának, körösztkomának, sógornak... ki hogyan egymást neveztük. Egyször csak gyün ám a frajncsaft. Kérdik, hogy van-e papír, hogy mink kint vagyunk. Mondok neki: — Hát ha jót akartok, takarodjatok ám innen, mert ha én ráhuszítom ezt a legénységöt, amelyik jólakott avva a sok fánkká, hát titokét mögöszünk vacsorára nyersen! No, osztán mög is ijedt ám a frajncsaft. Menten otthattak bennünket. Azt mondták: — Hát csak mulassatok, amíg jókedvetök e nem múlik, csak minket bocsássatok e innen egydarabba. No, mikó osztán kimulattuk jó magunkat, vonutunk a laktanyába vissza, dehát alig tudtunk a szélös kapun bemönni, mer ügön keskeny vót. De azér csak bevánszorogtunk. Ahogy bevánszorgunk, hát százezredös mondja ám: — Hőj, gyerökök, baj van! Vége a háborúnak! Haza kőne mönni, itt kő hagyni Itáliát! No, de hát most hogy kő hazamönni? Vonat vót mög mozdony, de nem vót mozdonyvezető, mer az közbe meghót a fronton. Kérdi a százezredös : — Nincs-e itt embörök, maguk között, aki tunna mozdonyt vezetni? Há mindönki hallgat. Egysző oszt neköm eszömbe jut : — Százezredös úr, jelentöm magának, majd én elvezetöm azt a masinát, mer hát úgyis vótam otthon masinista. Aszondi neköm a százezredös: — Nohát fiam, gyorsan fejleszd a gőzt, és mögyünk Magyarországra ! Itt haggyuk Itáliát ! Befűtöttem, ekaptama kormánykereket, gyerünk ! Mögengödtem én, asse tudom, hogy milyen sebössen gyütt, csak hát kezdött má egész sutét lönni. Hát sokatam, hogy még mos se érünk haza. Gondutam magamba én: no, hát ha csak ez így mögy akkó majd én az utat levágom rövidebbre. Fogtam azt az irgalmatlan nagy kormánykereket, kitekertem a masinát a vágányokrul. Hőőj, atyámfia! Uramisten ! Kasu-körösztű árkon-bokron-högyön, de még a Dunán körösztü is. Igenyössen, amíg csak e nem értünk Kalocsára, ott állítottam mög a masinámat. Onnan má osztán nem akartam a masinát Bátyára elhajtanyi, hanem kik-ki maga módja szerint emönt haza. Én is emöntem haza Bátyára, mer hát nem olyan messze, egy jó hajításnyi, alig van 3—4 kilómétör. így aztán szörtöncsésen hazatértünk Itáliábul. Ez vót kilencszáztizenkilenc őszin, amikó az ősziiózsás fóradalom kitört a Szovjetunióba, én má akkó itthun vótam Bátyán családom között. Békésen éldögéltünk. Többet éngöm be se hittak. Szöröncsére így mögúsztam az egész többi hátralevő katonaéletömet. Hát ez . . . akkó vótam én huszonkét és fél esztendős. Koprivanac János Balázsmisa. (Mesélte Argat K. József 70 éves 1969-ben) 358