Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)

Fehér Z.: Bátyai népmesék

— Emböröm, mér van annak az első ökörnek a farkára kötve a széna? — Hát uram, azé, hogy ez a hátúsó nagyon lusta, nem akar húzni, és most mindig harap onan, és mén utána. És úgy öszik és huza is az ekét. — Hu, de jó vóna, hogy ha maga tudná az én . . . lányom uján nagyon lusta, hogy ha maga azt meg tudná frisíteni, hát. . . Azt mondja: — Hát meg tudom. — Van fia? — Van. Három fiam van, de az egyik még legény. — Odaadnám magának menyecskének, csak hát. . . nem tudom megmondani. . . dógozna. Ne lőne uján lusta. Aszongya : — Jó van hát. Maj elmegyünk érte. Megmondta a fiának: királylány. Elmönek érte. Hát akor el is möntek. Ehozták, legyen a menyecskéjük. Akó eső röge, röge eső nap, röge főkéit a kető menyecske. Az egyik hozót vizet, másik tüzet gyújtót. Valamit csinyátak. De ű nem akart sémit, ű aludni akart. Délbe terítik az asztalt. — Te mit dógoztá máma? — a menyecskének. — Én hoztam vizet, begyújtottam. — Üj oda, az asztalhoz! — Hát te? — Én is krumplit pucótam, ezt azt, söprögetem. — Te is oda ülj az asztalhoz. Harmadiknak: — Hát te mit dógoztá? — Én sémit. — Te csak ot ülj, ahun vagy! Akkor úgy vót. Másnap röggé megin lusta vót. Megin kérdezi: — Te mit dógoztá? — Én ezt azt. Másik is : — Én is söpörtem vagy ágyaztam, vagy valamit. — Te is oda ülj, te is oda ülj ! — Hát te? — harmadiknak. Te mit dógoztál? — Te csak ot ülj ! Hát akó má uján éhes vót, nagyon. Harmadnap röggé ű is főkéit. Főkéit emönt vízé. Mingyá etörte a kanát, me uján vót, régies cserép, ződ nacájó. Pont akart hozni vizet, akó eltörte. Akor megin söprőt, vagy valamit csinát. No, akó megin kérdezte sorba: — Te mit csinátá? Az is csinát ezt, azt, másik is. Harmadikat kérdezi: — Hát te mit csinátá? — Én is mentem a vízé, de etörtem a kanát. (Sírósan.) — Nem baj, az is dolog. Az is dolog, ha eltörted. No, ülj oda! Akó ű is kapót rögelit. No, hát má délután gyün ám az apja mög az anyja möglátogatni, mi van a lánnyal. Hát akó a lány láta, hogy gyünek az udvarba, akó rögtön szaladt elébe, és apjának baltát nyújtót, a kézibe: — Apuka, hama vágjon egy kis fát, mer másképen nem kapnak öni! Az anyjának mög söprűt adót: — Maga is söpörjön egy kicsit, mer másképen nem kap öni. Hát tovább nem tudom. (Nevet.) Akó úgy étek. (Mesélte Sáfár Józsefné Fekete Mária 71 éves 1976-ban) A PAP, A KUTYÁJA MEG A FURFANGOS KÁNTOR AaTh 1675 A faluba vót egy kántor meg egy pap. Hát a papnak vót egy kedves kutyája, amit a saját asztaláná, mondjuk rá, kosztolt, meg egy tányérbu majdnem öttek a pappal. Úgy hogy a kutyának is adtak egy tányért meg a papnak is egy tányért. Úgy hogy mind a ketten tányérbul öttek. Hát erre föl a kántor, hát látta többször, hogy milyen jókedvvel viseli a kutyát meg szereti nagyon. S a kántornak vót egy testvérje, hogy a kántor hát nem tudott rajta segíteni, mer hát a kántornak se vót nem tudom én mennyi pénze. Hát erre föl gondolta magába, hogy hát majd a papot valahogy hát beagitálja. Meg hát, hogy valahogy segítsen a testvérin. El is ment hozzá, a paphoz, és mondja: — Tisztelendő bácsi, van neköm egy testvéröm, de nagyon messze lakik, és a tud tanítani kutyákat. írni, olvasni, számolni, beszéni, mindent. Erre föl a pap rákapott, hogy hát jó lösz ez, hogy ha az ű kutyája tud beszéni, írni, olvasni. Hát valami aláírást kő, majd a kutyája elvégzi áztat az aláírást, nem kő őneki csináni. Hát aztán azt mondja: — Te komám, mikor viszed el a kutyát? — Ámbár — aszongya — ha mingyá is. De — azt mondja — tisztelendő bácsi a költségvetést én magára hárítom, hogy amit köll kőteni, mer tudja, hogy a testvérem, hát őneki pénz köll a tandíjér. — Nem számít, komám, én azt megfizetem mind. Úgy, hogy össze is pakolták a kutyát. Két sonkával, nagy kenyérrel egy ládába. Gyerünk a vonatra a kántorral együtt. El is mentek a testvérihöz. — Adjon Isten testvérkém. — Adjon Isten. — Hoztam neked egy kutyát. — Jó van testvérkém, de hát mit adjak nek önni? — Ne is törődj vele, hoztam én — azt mondja — ami hát a kutyának köll. Jó van, de erre föl persze a testvérje nem a kutyának adta azt az önnivalot, amit küdött a pap, hanem saját maga emísztötte föl. Hát a kántor gyün hazafelé. De mán a pap nem is bírta kivárni, hogy a kántor átmönjön hozzá, hanem a pap átment a kántorhoz. — Te — azt mondja — komám, mi van a kutyával? 354