Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)

Fehér Z.: Bátyai népmesék

hogy mi lösz, nem szót semmit csak nézte, mer ű rakta oda űket. Bemönt igényest a csibeólba, mikó aztán bemöntek, a monyét fölmászott az ólba, és ijegette a tyúkokat. Azok ugrátak egymás után kifelé mind. A kakasok kukorékoltak. Akkó kiugrott a nagy kakas, ű meg fogta és fej bevágta, hát mingyá disznókká változtak az összesek. Hát akkó aztán a mama, már az öreganyóka bajba vót, hogy nem tudta kivégezni a szógálót. Akkó aszonta, hát még egy éccakára maradjon ottan, majd elmegy hónap. Nem — aszongya — ű kéri az izét, a bérit, és akkó a lovat, és avval mén. Akkó bemöntek az istállóba, gyönyörű szép lovak vótak minnyája, csak ez nem tudott főkeni az istállóba, olyan görnyes vót, rühes, meg minden vót. A többi mind szebb vót, mind az. És az anyóka le akarta beszéni, hogy hát akármeliket válassza, hát csak avval nem tud elmenni, ahova akar. De ű csak ahhó ragaszkodott tovább. — De nem bírod — aszongya — kivezetni az istállóbul, látod ez nem tud fökelni. — Majd — aszongya — viszem magammal csak. Fogta, kezdte húzni kifele az istállóból, hát eccer csak fölugrott a ló. Akkó ráült a hátára, elbúcsúzott az anyókáiul, akkó mönt. Azt ahogy mönt, odaért egy nagy pázsithó, hát egy öregember ül egy fa árnyékába ottan. Nagyszakállú bácsi. Kérdezte, hogy: — Hova mész? Akkó elmeséte neki az összes izét, meg hogy hogy járt, és merre mén, hogy nem-e tudná merre van az ű izéje, szeretője, mátkája. Nem tudja megtalálni má. Ez vót az állatoknak a királya, az öregember. Hát űneki tudni köllött. Az ű állatai mindenhová eljárnak. Aszongya: — Majd mingyá gyünnek ebédre az állatok, és akkó majd mög tudják mondani, hogy hát látták-e valahun az û mátkáját. Hát aztán begyüttek má mindnyájan, és csak az öreg varjú, az hiányzott még. Az legutoljára gyütt. Nagy lehel gyütt. Akkó mög is dorgáta az öreg, hogy hun vót ű olyan sokáig, mer kellett várni az ebédre űmiatta, a többiek má várják. Akkó az elmeséte, hogy ott vót annak az ollófejűnek a lakásán éppen — aszongya — a felesége kidobta a csirkebelet, és — aszongya — azt öttem ottan, és azért elkésett. — Hát te tudod, hogy hol van? Aszongya: — Tudom. Onnan gyüvök — aszongya. A varnyú ott ötté mög a csirkebelet, amit kidobott a mönyecske. — No, hát akkó — aszongya az öreg — te majd elvezeted itt ezt az embert hozzá. Akkó aztán fölütek a lónak a hátára, s akkó elmentek oda hozzája. Mikó elmöntek, hát az az ollófejű embör az aludt. Ez mög fönn vótak, szóval a felesége, ennek a fiúnak a mátkája, aki vót. Éppen készítette akkó is az ebédet. Hát ecer elkezdett nagyon tapogni, kopogni, a ló az istállóba. A király — a, nem — ollófejű ember erre fölébredt. Kérdezte : Mi a bajod? — Mi a bajom? — aszongya — hát viszik — aszongya — a mátkádat. Lopják a mátkádat — aszongya. — Csak nem? — aszongya — Hát ráérek-e ebédelni, aztán utolérjük.? — Nem érsz rá aszongya, mer már viszik is — aszongya. Csak ülj föl a hátamra, és má viszlek is én. Akkó rögtön fölütek a lóra. Ez meg fogta a mátkáját, és vitte a hatlábú lón. Ez az ember nem bírta utóiérni, az ollófejű ember, mer ez csak öt lába vót, annak a lónak. Nem tudta utóiérni. És akkó má megközelítette annyira, hogy má a ló nyeritett, hogy hát ne szaladjon annyira, mer az anyja vót annak a lónak, ez a fia vót az ötlábú a hatlábúnak. Hogy mer ez nagyon sarkantyúzta, mnyira fáj. Hogy lassabban szoríjjon, mer nagyon fái. Akkó azt mondta, hogy dobja le magáról. Erre az fog'.a és ledobta magárul, úgy, hogy mindjárt szörnyethalt az úton. Akkó aztán gyütt a ló ez után. Aztán akkó mögvárta, és akkó gyüttek mindnyájan az asszonnyal, szóval a mátkájával együtt. Aztán ahogy gyüttek vissza, akkó sorbajárták a lánytestvéreket, sógorokat mingyá. Hát nagy öröm lett, hogy mikó odaértek mindenhova, lagzikat csaptak sorba végig. Mikó aztán visszagyüttek má a harmadikhó, ott is elbúcsúztak, akkó möntek a vödörhő, vagy kosárhó, ahol leeresztették. Mikó aztán odaértek, ott mindig őrök álltak, hogy vigyázott, mikó mozog föl az a kötél. Akkó húzták föl a kötelet. Aztán odaértek, bepakótak a vödörbe, abba a kosárba, magukat össze, amijük vót, mindet, és akkó föl izétek, húzták űket. Mikó osztán fölhúzták, akkó aztán nagy vót az öröm, riadalom az egész királyi palotába. Nagy lakomát csaptak. Mingyá esküvőt csinátak. És a palota mögött vót egy patak» ami teli vót tejjel, amit akkó fejtek, hát mind öntögették abba. A patakba a tejet. A partok meg cukorbul vótak. A partokon mög cukor izékbe, mög zsömle, mög kiflifák nyőtek. Az összes lakodalmasok mind ott fürödtek abba az izébe. Aztán ahogy fürödtek, a cukrot csapkodta a tejhullám, a partot, a kiflik meg potyogtak be, meg zsömlék bele a tejbe. A fürdők meg kapkodták a kifliket mög a zsemléket. Nagy vót az öröm, mikó mögvót. Ez két hétig tartott, a lakodalom. Aztán élték világukat. Tán még most is élnek, ha mög nem haltak. (Mesélte Marokity B. István 68 éves 1965-ben.) ZSUBURIC AaTh 327C Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy asszony és a fia. Nagyon szerették a halászlét. A kisfiú mindig lement halászni. Úgy hívták a gyereket Zsuburic. Édesanyja elment érte: — Zsuburic, gyere haza, édesanyád hív! Ezt a banya kileste. Másnap a banya ment érte. — Zsuburic, gyere haza, édesanyád hív! 352