Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)

Fehér Z.: Bátyai népmesék

anyókáho, hogy hát elgyütt, hogy hát hallotta, neki valami szolgálóra van szükség, hát ű beszegődik hozzá. — Nagyon jó, kedves fiam. Megörűt az anyóka, hogy hát majd ütet is elintézi, mint a többit is. De nem sikerült neki, mer az ügyesebb fiú vót nyilván. Hát azt mondta neki az öreganyóka, hogy: — Hát nálam három nap lesz egy esztendő. Ha ezt kiállód, akkor amit kérsz, azt odaadom neked. Aszongya, hogy: — Hát én nem kérek mást, azt a hatlábú lovat csak . . . — O, akármit — aszongya — kérjél, mindent elvihetsz, csak azt az egyet nem. Dehát ő csak ahhó ragaszkodott, ahho a hatlábú lóho. Mer hát másképp nem tudja kimenteni a mátkáját, a szeretőjét annak az ollófejű embernek a karmaiból. Hát gondóta, amikor má látta, hogy nem mén semmire az öreganyóka, a boszorkány, akkor aszongya, hogyis kivégzi a három éjszaka alatt. Aztán akkor megígérte neki. — Hát odaadom azt is, mer úgy gondolta, úgy: Hát aztán első nap vótak neki sok libái az öregasszonynak. A pázsitra ki köllött neki hajtani. Kötött nekik elemózsiát, déré, de aszongya neki: — Azokra úgy vigyázz, ne hibázzon egy se, mer ha hibázik, a fejedet vétetem, ha egy hibázik belőlük is. — Nem — aszongya — ű nagyon vigyáz rájuk. Hát aztán kihajtotta a libákat a legelőre. Délben aztán akkor sütött a nap, leüt a kút kávája alá kicsit falatozni, elszundikált ottan. Fölébredt, hát egy liba sincsen sehun se Haó, mi lesz most? Keresi összevissza, nem találja sehun se. Hazamönt. Má útba gonduta, most mit csináljon. Akkor meggyújtotta a nádiverébnek a tollát. Mikor azt möggyújtotta, azt mondja: — No, mi a, gazduram, mi baj van? — így és így, amiket rám bízott az az öreg boszorkány, a libákat, kicsit elszundikáltam, és eltűnt mindnyája. — Nem baj — aszongya — majd én kizavarom űket. Oszt akkó bemöntek a lakásba. Az öreganyóka má nézte, hogy hát hajtja a libákat. Karóra kerül majd az ű feje is. De egyenesen, ahova a libák szoktak, szóval, mögszállni, odavezette az izét az öregasszonyt. Hát amikor odament, mind tyúkokká változott a libák. AsZonta neki a nádiveréb, hogy hát azt a kappant aki köztük van vágja fejbe mindjárt, szóval, libákká változnak a többiek mind. Úgy is vót. Fejbe vágta, mindjárt elkezdtek gágogni az összes libák mind. Aszongya: — No, itt vannak a libák! Ó, má az öregasszony akkó egy kicsit gondókozott. Az igaz, hogy má nem tudja kivégezni. Este azután, mikó lefeküdtek, az öreganyóka egész éjjel fönn vót. Ű a másik szobába aludt, hogy majd kivégzi éjjel. Akkó fente a nagy kést, azt mikó má gondóta, hogy a legény má elaludt, akkó kinyitotta az ajtót, de ott vót neki a furkósbotja, és mingyá elkezdett fenyegetni az öreg mámora. Úgy hogy nem mert hozzá gyünni. Mikó többször is benyitott az öreg anyó, de nem mert begyünni. Gondóta, nem alszik, biztosan. Azt akkó röggé, mikó fölébredt, bemönt az anyókáho, hogy megin hajtsa ki, máma a lovakat köll kihajtani, mer vótak neki lovai is. Akkó meg a lovakat hajtotta ki. Adott neki útravalót is. Elmeséte az anyókának, hogy mit álmodtam az éjjel. Aszongya : — Valami vén boszorkány valami öt-hatszor behozta a nagy kést. De csak gyütt vóna énhozzám, majd adtam vóna neki én, — hogy azt álmodta ű. Az anyóka meg azt mondta, hogy ha tudta vóna, hogy ű azt álmodta, akkó odamönt vóna, kivégezte vóna, de nem mert hozzámönni. Akkó másnap megin kihajtja a lovakat megint. Amint kihajtotta megint elszundukált délbe. Mikó aztán elszundikált, hát fölébredt, hát nincsen egyetlen ló se ott. Hova lehettek azok? Aztán gyütt vissza megin az anyókához. Megin talákozott a görénnyel. Megint. Mondta neki, hogy hát mi a baja. Hát így és így jártam. — No, nem baj az, gyere velem — aszongya — majd előszedjük megin a jószágot. Mikor elmentek, hát tehenekké változtak a lovak. Azt mondja: — Az a nagy ökör, azt csapd fejbe — azt mondja — mind lóvá változik. Még ott van közöttük az a hatlábú is, aki még a tied lesz — aszongya — még a is köztük van. Hát bement, mingyá lóvá változtak. Hát azután az anyóka má megin látta, hogy terve nem tud végezni vele. Most mi lesz majd? Oda köll adni a hatlábú lovat a fiúnak, akit nem adna oda az egész világér. Hát aztán másik éjjel akkó megin úgy csinát, mintha aludt vóna pedig nem aludt. Az anyóka akkó megin tízszer is bement akkó éjszaka, benézett, de nem mert hozzá bemenni, mer mindig fölugrott. Szóval nem mert hozzá menni közel. Akkó megin reggel meséte, hogy milyen csúnya álma vót neki. Öreganyóka ekkora késsel fenyegetett, de csak gyütt vóna közelebb, adtam vóna én neki. De az anyóka azt mondta: Ó, ha ű tudta vóna, hogy azt álmodja, odamönt vóna, dehát nem mert hozzámönni. No, akkor harmadik nap megin kihajtotta, akkó mög a disznókat hajtotta ki akkó megin. S akkó megin elaludt úgy débe. Akkó az öreganyóka átváltoztatta csibévé az összes disznókat. Akkó ez meg gyütt haza bánatába má megin. Ekkó talákozott a mönyétte megin, aki azt mondta, hogy segítségire lesz megin. Kérdezte, hogy: — Hova mén, gazdám? Aszongya : — Mék vissza az anyókáho — aszongya — mer így és így jártam — aszongya hogy a fejemet véteti, ha nem gyünnek elő a disznók. — No, nem baj — aszongya, — gyere csak utánam. Bementek a lakásba. Aszongya a monyét : — Majd én átváltozok csibévé, aztán bemögyök az ólba. A csibék félnek majd a menyéttől, aztán majd zuhognak itt. Mire a legnagyobb kakas — aszongya — kiugrik — aszongya — vágd fejbe — aszongya — mindjárt disznóvá változik mind. Úgy is vótak. Az öreg anyóka meg nézte a kamrábul, 351