Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)

Fehér Z.: Bátyai népmesék

— Hát — aszongya — nem törődik ű a vendégséggel, hanem hát szeretné az ü mátkáját mögtaláni. Nem-e látta itt valahol? Aszongya, hogy hát én nem. Dehogynem, az uram, ha látta valahol, az mög tudja mondani, mer a Nap odasüt mindenhová — aszongya. Hát aztán űnáluk vót vendégségbe. Mikor este lenyugodott a Nap, akkor hazagyütt a lánynak az ura. — Na — aszongya, kérdezte — ki ez itten? — Hát — aszongya — ez az én testvérem. Mingyá nagy lakomát csaptak, reggelig mulattak. Másnap szomorúan sütött a Nap mer nem aludta ki magát. Aztán röggel, mikor elbúcsúztak, megin nem tudta megmondani neki, hogy hát nem látta az ű feleségit sehun se. Hanem van neki egy Hold bátyja, ha az nem tudja mögmondani, mert az meg éccaka, ű nappal van, az meg éccaka világít, hátha az möglátta. Akkó megint útravalót kapott, ennivalót meg mindent, aztán akkor elindult. Megin megy egy darabig, pár napig, egyször aztán odakerült megin egy kútho. Megin falatozott, megin úgy csinált, mint az előbbi kútnál, vizet is ivott. Hát oda is gyün egy lány, mönyecske, hát nem tudta ki vót. Mikor közeledik a kútho, hát mögismerte, hogy az ű középső testvérje, mögismerte, hogy az ű testvérje az. Mikó aztán mögmerítette a korsót, akkó kért tűle vizet. Ez meg nem szívesen adott neki mert olyan vándornak nízte. De hát aszongya, lehet meríteni. Nem tud inni? — Hát adjon a korsóból. Akkó aztán mögsajnálta a lány, aztán adott neki. Ivott, de oda is odatötte megin a másik gyűrűjének a felét. Ahogy aztán mönt vissza a lány, hát fogja a lánv a kötőjét, hogy letörüje a korsónak a száját, hát látja a fél gyűrűt, ott vót. Mindjárt fogta magát, elővette a magáét, összehasonlította, hát stimmölnek. Mindjárt szaladt utána viszsza. — Ó, te vagy az én testvéröm! Hát hogy kerültél ide? Aztán akkó összeölelkeztek ottan és akkó és bevezette a lakásba is. Mikó aztán röggel kezdött hajnalodni, aztán a Hold hazagyütt, hát akkor kérdözte, hogy: — Ki van — aszongya — itt minálunk? Aztán akkó mondta, hogy a testvérje. A Hold nagy lakomát csapott, úgy hogy két hétig nem sütött a hold, egész borús lett. Vigadoztak. Hát aztán megin, mikor kimulatták magukat, de űt csak bántotta, hogy ű csak a feleségét szeretné mögtaláni. Mer ugye az ű szeretőjét, hogy hol, merre van az ű szeretője, mátkája. Hát aztán megin nekiindult az útnak. Adtak neki útravalót. Elindút megin. Ment, ment, mendegét megint, egyszer aztán megin odaért egy kútho, mint az előbb amilyen vót, pázsitos. Hát nem vót ott senki se. Hát szintén gyün megin oda egy lány vízér. Addig mögismerte, hát a legfiatalabb testvérje vót az a lány, aki eljött vízér. És kért tűle szintén vizet, és akkó megin úgy csinált, mint az előbbinél, szóval beletömte a korsónak az izéjibe a fél gyűrűt. S akkó a lány megismerte testvérjét, hogy hát ez az ű testvérje. Mikor aztán a gyűrűt összehasonlította, egyik gyűrűt a másikával. Azt elvezette hozzájuk a lakásukra. A Szél meg aznap borzasztó nagyon fújt. A fákat tövestül szakította ki a földekbül, úgy, hogy nagyon fújt a Szél. Hazagyütt este mérgesen. — Hát ki van itt? — mer észrevette, hogy valaki van náluk. Aszongya: az én testvérem. — Hol van? Azt akkó előhozta. Egy hónapig nem fújt a szél, olyan izét csaptak, lakodalmat. Mulattak. Mögállt a Szél, szóval nem fújt akkor tovább. De akkor kérdezték, hogy hát nem látta az ű feleségét, mer ü minden likat keresztül fúj, amerre fúj. Aszongya, hát ű látott egy olyan szép lányt. Ollófejű ember lakik valami pusztán, annak van egy ötlábú lova — aszongya, és van annak egy anyja, az hatlábú. Az egy öreg boszorkánynál van. És ha azt a hatlábú lovat valahogy el tudod nyerni attól a boszorkánytól, akkor megkaparinthatod, szóval azt a menyasszonyt, azt a lányt, másképp nem tudsz odajutni — aszonta a Szél. Próbáld megtenni. Adtak neki akkó másnap útravalót. Akkó megint elindút. S ahogy ment, hát talákoZott, elfáradt egy olyan Vajas-parton, nádas parton, leült pihenni. Olyan gyorsan gyütt föl a víz, hogy vót egy nádiverébnek a fészke, azt a víz fölvötte már. Aztán ű fogta, mögsajnálta azt a nádiverebet, hogy hát elönti a víz űket, leszödte a nádat, és kitötte a partra. Akkó odagyütt a nádiveréb, az öreg, adott neki egy tollat osztán hálábul, hogy kimentette az ő fiókját, hát ad neki egy tollat. Magábul kicsupálta, hogy ha bajba lesz valahol, akkó majd gyútsa mög azt a tollat, ű majd mingyá segítségére lösz. Hát akkó megköszönte neki, avval ment tovább. Aztán akkor megint ment tovább. Jó darabig mönt, akkó megin odakerüt egy olyan pázsitra. Hát ott meg szintén víz hömpölygött valahonnét. Egy folyó kiöntött. Ott meg megen vót valami menyét. Nem menyét, hanem görény vót ott. Cipelte a kicsikéit, mer má mingyá elönti a víz űket. Akkó ű is aztán segített, mögsajnálta űket, kivitte a magas izére. Akkor az a görény azt mondta, hogy hát ű segítséget adott neki ű is segíti ki, ha bajba jut. De akkó csak csupált magábul egypár szőrt. Gyújtsa mög, és akkó majd mingyá ott terem, ha bajba lesz ű is. Ezt is meghálálta, és ment tovább. Megin megy mendegél, végül odaért egy kanálisho szintén. Ott meg egy menyét bajba vót, má vitte ki a kicsikéit a vízbü. Fogta azokat is, kivitte a partra, hogy el ne öntse őket a víz. Megköszönte neki, hogy hát ha csak bajba lösz, maj segít neki a bajba, csak gyújtsa mög a szőrit. Akkor aztán elbúcsúztak avval. És kérdezte, hogy hát hol lakik az a boszorkány, ahová hát elindut, akinek az a hatlábú lova van. Megmagyarázták neki. Aztán ment, mendegélt, odaért. Mikor odaért a lakásáho a boszorkánynak, hát köröskörül be volt fonva az egész lakás sövénnyel, de minden karón egy halálfej vót ráfűzve, már amit a boszorkány már elkivégzett. És mindnyájának a fejét rátűzte a karóra. Hát egy kicsit megijedt ű is, de azért bátran bemönt az öreg350