Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)

Fehér Z.: Bátyai népmesék

ha ezt mondta, hogy csont, akkor nekünk azt kellett mondanunk, hogy hús. Hogy ha má nem szót vissza senki, akkó tudta, hogy mindenki alszik, akkó tovább má nem mesét. Tudott! Sok mesét tudott! Azok rövidebbek vótak, nem olyan érdekösek." Munkaidőben minden épkézláb ember a határban tartózkodik. A faluban csak az öregek és a gyerekek vannak. Ezt a helyzetet használták ki az iskoláskorúak, hogy mesét hallhassanak. „Egy öreg bácsi, Decsák bácsinak hittak — meséli Hegedűs Józsefné —, mi gyerekek mindig ott vótunk körülötte, kértük meséljen nekünk. Hát ű meg babrát az udvarba, rőzsét rakott, hát akkó elkezdött meséni." Miklósiné Fekete Julianna szerint „Ötéves gyerekeknek má lehet meséni. A 13 éves má dógozott. Akkó má jobb meséket kapott, könyvbül olvasott meséket. De először a nagymamák becsaptak kismesékkel is csak azér, hogy szót fogadjunk. Rosszalkodtunk a szobába? Odahittak a kiságyra. — Sorbaülni, és mesélek! És akkor szót fogadtunk. Hallgattuk a meséket." Ugyancsak tőle tudom, hogy a mesélés, mint jutalmazási forma, a munkára nevelésben fontos szerepet kapott. „Nagymama sokszor mondta . . . Fekete Jánosné Hegedűs Anna vót ü: Morzsoljatok kukoricát, csipkedjetek paprikát! Mi oszt csinátuk, ü meg nagyon szépen tudott meséni." A gyümölcsőrzés a nem gyümölcstermelő Bátyán a mesemondás klasszikus alkalma volt. 1955-ben még mondtak ilyenkor mesét. Fekete Ferenc ugyan már felnőtt volt, amikor hazugmeséjét tanulta, de nyomorék lévén öregeknek vagy gyermekeknek való munkát bíztak rá. „Együtt őriztük a Gregority János bácsival, Ő cseresznyét, én pedig fődiepret. Akkor mesélte." „Vótak szilvaőrző gunyhók — meséli M. Szőke Pál. Nagypapával őriztük a szilvát. Mink nappal vótunk, ő meg éjjel. Subába, tűznél főztük a halat. Mentünk pecálni. Vagy főztünk keszőcét, kiszelicát. Fatálbul öttünk." Marokity B. Istvántól is megkérdeztem, mikor tanulta meséit. így válaszolt: „Még gyerekkoromban, mikor szilvákat őriztünk itt a szállásokon. Az öreg Gerjeni bácsi meséte ezt, a Gerjeni Jóskának az apja. Idős bácsi vót má a gyerekek között. Az ü gunyhójába szoktunk aludni is. így meségetett este, néha éjfélig is." Kik őrizték a szilvát? — kérdem. „Gyerekek — hangzik a válasz. Ü meg öreg vót. Vótak olyan kis lánykák is. Többször ott az ü gunyhójába aludtunk, ha tán valami rossz idő vót, esett vagy zivatar vót, ott szoktunk meghálni az ü gunyhójába." Harangozó István az előbb említett Miklósity Szőke nagyapóra így emlékezik: „A Szőke családnak vót egy nagypapájuk, azoknak meg szilvásuk vót Szálláson. Valamikor ez a szilvaőrzés nagy divat vót. Mi, gyerekek alig vártuk, hogy ki tudjunk menni a gunyhóba." — kinn is aludtak? — kérdem. „Kinn. Vittünk pokrócot, én például dunyhát is vittem magammal. Ott is főztem magamnak úgy, hogy nem jártam haza kosztra. Vittem kenyeret. . . 10—11 éves vótam. Amíg iskolás vótam. Egyedül laktam a gunyhóba, de vótak szomszédok. Ötven méterre, száz méterre egyik a másikaiul vótak a gunyhók. Vótak társak, akikkel szórakozott az ember. Játszottunk. Többnyire nem is nagyon őriztük mi a szilvát, hanem a játék ment jobban. A B. Nagy Lukács gyerekei is társultak hozzánk. Az öreg má napközbe mondta: Gyerökök, hát szöggyetek össze kórót, fát, amivel este szoktunk tüzelni. Ez nemcsak egy este vót, hanem számtalan este. Míg kinn vótunk, majdnem minden este tűz vót rakáson. Ha itt nem, akkor ott. Kinn a szabadban, a gunyhó előtt raktak tüzet, azt ültül körül, s ottan beszélgettünk. Sokszor mesét nekünk az öreg jó hosszú meséket meg micsodákat. Egyször, emlékszök rá, hogy valahogy nem vót kedve az öregnek meséni. — Nagypapa, meséjjen! — Hát nem akarok, nincs kedvem meséni. Mi meg könyörögtünk neki. — Na, jó van, hát akkó mesélek." Ezután elkezdett egy csalimesét, de rövidesen abbahagyta, mert — mint mondotta — addig nem lehet folytatni, míg az a rengeteg mesebeli juh át nem megy egyesével a hídon. A szilvaőrző gunyhók világát, az ottani életet — nyilván a bennük folyó mesélés következtében — mitikus köd övezte a falu tudatában. Mesélnek olyan öregemberről, akit a gyümölcsfához vágott az előtte megjelenő kísértet-menyasszony. Bencze Miklós szintén a gunyhóban hallotta nagyapja mellett a boszorkányok muzsikáját. „Hát vótam szilvát őrizni a nagyapámmal. És egyszercsak halljuk, mintha zeneféle gyütt vóna. Azt kérdeztem az öregapámtul: — Vajon mi az, nagypapa? — Hallgass, ne beszélj semmit, hallgass! 336