Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)
Gaál K.: Divat vagy népművészet
GAÁL KÁROLY DIVAT VAGY A kiskunfélegyházi Kiskun Múzeumot Móra Ferenc közreműködésével Szalay Gyula alapította. Szemléletére jellemző volt, hogy a néprajz az ő számára nem „paraszttudomány" avagy a parasztromantika egy fajtája volt. A XIX. század polgári szemléletével szemben nem akart a néprajzból egy kizárólagos nemzeti vagy nemzetieskedő tudományt csinálni. Nem tekintette a parasztot a hagyományos kultúra egyedüli hordozójának és őrzőjének. A „népi kultúra" fogalma alatt ő a kultúrjelenségek komplex egységét értette, amelyek egy területen belül minden időben a történelmi eseményektől függően változtak. A népi kultúra hordozója mindig a különböző időkben jelenlevő és az együttélés során egymásra ható szociális rétegek egysége volt. Szalay a kiskunfélegyházi táj emberének hagyományos kultúrája emlékeit a fenti értelemben igyekezett összegyűjteni úgy, hogy az állandó fejlődés kimutatható legyen. Nemcsak a paraszt- és pásztorkultúra tárgyi anyagát kereste, hanem tekintettel volt a szegény foltozószűcsre, a kenyérsütögető asszonyra éppen úgy, mint a parasztpolgár, az egyház és az iparosok kultúrájára is. Nem a korra jellemző esztétikus szemléletnek megfelelően csak a „szép dolgokat", a címeres darabokat és az egyedülálló népművészeti tárgyakat kereste — ami sajnos a néprajzi múzeológiára Európa különböző részein még ma is jellemző —, hanem az emberi munka eredményeként létrejött termelőeszközöket, a termelő módszerek írásos és szájhagyomány során fennmaradt emlékeit, a kiskunfélegyházi emberek összességének egy bizonyos korban elérhető kultúráját gyűjtötte. A múzeumalapító ilyen irányú szemlélete szemben állt korának esztétikus néprajzi muzeológiai beállítottságával. О haladóbb volt, mint sok utódja szerte Európában. A reprezentatív népművészetet a népi NÉPMŰVÉSZET? Az 1977-ben meghalt Hajmás Sándor bácsinak, legjobb munkatársam emlékének ajánlom kultúrával azonosítani akarók „szép kiállításokat" csinálnak és mutatós képeskönyveket állítanak össze. Igazat kell adnunk Robert Wildhabernek, a neves svájci kutatónak, amikor azt mondja, hogy az olyan gyűjteményt, melyben a címeres darabok uralkodnak, egy haladó szellemű néprajzos nem tudja értékelni, mert ez a kultúra keresztmetszetét nem mutatja be. Magyarország Európa azon kevés országához tartozik, ahol a kutatók már korábban felfedezték, hogy a népművészet nem a „néplélek" megnyilatkozása, hanem különböző egyes személyek alkotása. Ezt az alkotási eredményt be kell sorolnunk az előállítás korának szociál- és gazdaságtörténeti skálájába. Ebben az értelemben a bemutatott tárgy nem az egészet, hanem a szociális rétegződésen belül csak egy részletet tükröz. Ha a kutatók ezt a részletet önkényesen az egészre jellemzőnek tekintik, vagy hagyják tekinteni, a néprajzot a túlzó nemzetieskedésbe terelik. A díszítőművészet termékeit az előállító és a használó anyagi és társadalmi helyzete szerint is meg kell vizsgálnunk. Történeti módszerrel kell még az előállítás körülményeit is megállapítanunk. Közleményünkben egy iparos alkotással, egy díszfésűs árujával foglalkozunk, és felvetjük a kérdést, hogy az általa készített díszített kontyfésűk a kiskun népművészethez tartoznak-e, avagy egy éppen Kiskunfélegyházán élt fésűs árutermelésének eredményei. Szalay Gyulának, a múzeumalapítónak éppen olyan kevés pénz állt rendelkezésére, mint kora más néprajzos muzeológusának. A tárgyakat igyekezett ingyen, de ha így nem ment, olyan olcsón, ahogy csak lehetséges volt, megszerezni. Ez legkönnyebben a parasztoknál és a városi polgároknál sikerült, mert ezek azt adták a múzeumnak, amit ők már nem használtak. Sokkal nehezebb volt azoknál a kisiparosoknál, akik állandóan a piacra dolgoztak, és kis nyereség mellett 3