Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)
Bárth J.: A dunai átkelés és a révjog bérbeadásának néhány kérdése
moljon el velük. Ezzel szemben Pétsi József bizonygatta, hogy 1836-ban, amikor először kötött szerződést, átvett ugyan két kompot, de ezek időközben a folyamatos használat során elhasználódtak, és ő mint bérlő újakkal pótolta azokat. Az 1849-ben elégetett kompok tehát mind az övéi voltak. Tanulságos az az érvelése, hogy egy korabeli dunai komp élettartama körülbelül három év. A föltűnően hosszan tartó bérlet alatt tehát a használt kompok uradalmi illetve magánbirtoklása közti különbség a napi élet során meglehetősen jelentőségét vesztette. A bérlő új komppal pótolta a régit, ha az tönkrement, attól függetlenül, hogy kié volt a használhatatlanná vált jármű. Erre serkentette valószínűleg az az elv is, amelyet 1813ban fogalmaztak meg a kontraktusban, de talán később is tartották : ,,A Mêlt. Uraság sem épületek újítását, sem pedig a s^ers^ámok s^er^ését a% Лгепаа üdéje alatt magára nem vállalja." 1848-ban Pétsi József minden vonakodás nélkül aláírta a korábbi szerződésének meghosszabbítását, pedig benne szerepelt sztereotip módon, hogy az uradalom ad két kompot. Tette ezt annak ellenére, hogy röviddel későbbi érvelése szerint a két komp már majd 10 éve nem létezett. Tehát nem tartotta lényegesnek ezt a körülményt. Az üzlet volt a fontos. A 1849. évi nagy káresetnek kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy a helyzet e vonatkozásban kiéleződjön és a kérdés pereskedés tárgya legyen. A következő években, miként fentebb említettük, az vált gyakorlattá, hogy a bérlő maga gondoskodott az átkelések lebonyolításához szükséges eszközökről. A kompok és csónakok száma nagyjából hasonló maradt a korábbihoz, csak műszaki színvonaluk, minőségük javult. Jellemző, hogy Vargyas Mihály révész becslése szerint a XX. század első felében járatott tölgyfa kompokat kb. 25—30 évig lehetett használni. Ha tekintetbe vesszük, hogy 1851-ben a fentebb említett Pétsi József túlzott is a 3 év amortizációs idő bizonygatásával, mégis megállapíthatjuk, hogy a XX. századra a kompok élettartama többszörösére nőtt. A két világháború közti időszakban egyébként egy paksi super, Nagy István készített kompot az akkor bérlő Vargyas családnak. A kompot a Biskóirév területén állította össze azokból a tölgyfákból, amelyeket Vargyasék igényeltek, illetve vettek meg a káptalan ártéri erdejéből. Valószínű ezt a módszert nem először alkalmazták, hanem korábbi időkre visszanyúló gyakorlat lehetett. 1925-ben a bérlő Vargyas család az alábbi vízi közlekedési eszközöket birtokolta, illetve használta a meglehetősen lecsökkent forgalmú Biskói-rév üzemeltetésére: 1 nagy komp, 1 kisebb komp, 1 dereglye, 1 nagy ladik és 1 kisebb ladik. Mindehhez járult még egy kompos ló. 88 Miután 1926-ban áttértek a motoros kompvontatásra, némiképp megváltozott a „járműpark" összetétele. Az 1929. évi hivatalos műszaki leírás szerint az alábbi eszközök voltak a Biskóirév „vámtárgyai" 89 — 1 nagy komp (17 méter hosszú, végein 3,70, közepén 4,65 méter széles) 100 ember vagy 35 db nagy lábas jószág illetve 60 db kis lábas jószág vagy 6 szekér fért el rajta. — 1 benzin hajtású vontató motorcsónak (7,94 méter hosszú, 1,6 méter széles.) 24 H. P. lóerejű Kemper motorral. — 1 kisebb csónak 6 ember. (4,8x1,05 méter) — 1 nagyobb csónak 16 ember számára (7x1,45 méter) Ugyanilyen eszközökről tud az erre a korra vonatkozó népi emlékezet is. Épületek, építmények A kalocsai érsekség 1725. évi urbáriumában említik, hogy az érsekségnek kocsmája van a szentbenede ki révben, amely a hajósihoz hasonlóan „ide való móddal, fábul van föl állítva". 90 Nem tudjuk, hogy hol állt ez a faépület, de feltehetőleg a későbbi révház helyén. Az építészetileg is szép képet mutató szentbenedeki révház a mai Nagy-Dunától viszonylag messze állt, a töltésen kívül, de a falutól is beépítetlen terület választotta el. A révház mindig Pest megyéhez tartozott, ellentétben a tulajdonképpeni révvel, a révkikötővel, amely legalábbis a XIX. század második felében és a XX. században az egész Paksi szigettel együtt Tolna megyéhez tartozott. Mivel tehát a révház Pest megyeterületen állt, a Biskói-rév Pest megyei révnek számított. 1945 után a káptalani uradalom eladta a révházat Baracskai Sándor paksi lakosnak, aki továbbadta 88 KKL. Biskó. 2. cs. Vargyas Mihály levele. 1925. december 15. 89 KKL. Biskó. 2. cs. 90 BÁRTH János 1974. 324. 123