Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)
Bárth J.: A dunai átkelés és a révjog bérbeadásának néhány kérdése
dicsekedve mondják, hogy a zádori réven még a postát is átszállították már néhányszor. Bizonyára olyankor, amikor a Biskói-réven árvíz vagy egyéb ok miatt veszélyesebb volt az átkelés. Ha tehát néha a tilalmas zádori-révre került a posta az 1790-es években, akkor nyilvánvaló, hogy rendesen általában a közeli nyilvános réven, a biskóin szállították. Az 1813. évi kontraktusban azt olvashatjuk, hogy az árendás az uraság leveleit köteles ingyen átvinni Paksra és ottan postára adatni, hasonlóképpen a Paksról jövő leveleket áthozni. Mindezt annyiszor, ahányszor elmegy a posta. Az 1832. évi kontraktusban már csak arról van szó, hogy a postát hetente kétszer köteles által vinni az árendás. A postahorás szentbenedeki továbbélésére utal, hogy 1849-ben a Biskói-rév elégetett vízi járművei között egy „posta ladik" is akadt. Az átkelési díj A Biskói-révre érvényes átkelési díjak alapos elemzésébe itt nem bocsátkozhatunk. Részben terjedelmi okok akadályozzák ezt, másrészt igen messzire vezetne dolgozatunk céljától, a rév árendálás kérdéseinek taglalásától. Egyébként is a tanulmányunk függelékében közreadott három tarifa önmagáért beszél, illetve tükrözi a saját korát. Különösebb kommentálásra nem szorul. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a rév-tarifák vármegyei szabályzatok voltak, amelyek eleve adott keretként fogadták az árendást, amikor átvette a révet. A kivételektől eltekintve kevés volt bennük a kifejezetten helyi vonatkozás. A rév árszabályzatok történeti-néprajzi értéke elsősorban szövegük nyelvében és sajátos kifejezéseiben rejlik. E nyelv és e kifejezések utalnak arra a tájra (az esetek többségében arra a vármegyére), ahol érvényben voltak és arra a korra, amikor megszülettek. További néprajzi értéket jelentene, ha tudnánk, hogy egy-egy Duna melléki falu parasztháztartásai számára évi átlagban milyen anyagi megterhelést jelentett a réven való közlekedés. Ez a megterhelés milyen arányban van az átjárásból eredő haszonnal, pl. a paksi szőlőhegyen művelt szőlő jövedelmével? Ehhez azonban ismerni kellene az átkelések számát, amit azonban hozzávetőlegesen sem ismerünk. Egyelőre spekulatív úton, pl. a paksi szőlőterület munkaigényességéből kiindulva lehetne következtetéseket levonni, de ezek a következtetések a sok buktató miatt oly ingatagok lennének, hogy nem tesszük. Inkább csak mint kutatási lehetőségre igyekeztünk itt utalni, annál is inkább, mivel megfelelő kutatási szerencsével valószínűleg előkerülhetnek még olyan áttételes levéltári adatok, amelyekből megállapítható a vízparti parasztság révátkeléseinek gyakorisága. Pontos néprajzi, gazdaságtörténeti, társadalomtörténeti és helytörténeti következtetéseket szűrhetnénk le a révtarifák elemzése során, ha kiszámíthatnánk, hogy mennyi volt a révbérlő évi bevétele az átkelésekből? Ez a bevétel hogyan aranylott az árendadíjhoz és a befektetett tőke nagyságához? Tudott-e felhalmozni, vagyont gyarapítani és milyen mértékben a bérlő? stb. Ezeket a kérdéseket azonban ismét csak megválaszolatlanul kell hagynunk, mivel a XVIII— XIX. századból megközelítőleg sem ismerjük a Biskói-réven átkelők évi, havi, heti vagy napi számát és fizetési kategória szerinti összetételét. Inkább csak ötletként említhetjük azon átkelőhelyek feldolgozói számára, ahol ilyenfajta adatok esetleg fennmaradtak. A rév-árendásokkal kötött szerződésekben az érsekség, illetve a káptalan mindig felhívta a bérlő figyelmét az érvényben lévő tarifa betartására. A tarifa hiteles szövegét a révháznál jól látható helyen ki kellett függeszteni, hogy az utasok láthassák és meggyőződhessenek a követelt díj szabályosságáról. Tanulmányunk korábbi részében, amikor a zádori révvel kapcsolatos perről írtunk, idéztünk néhány vallomást 1793-ból, amelyekben arról is szó volt, hogy az illegális zádori révben télen, ha zaj ment a Dunán, jóval többet, általában a dupláját kérték a révészek, mint nyáron. A törvényes Biskói-rév esetében ilyenfajta különbségtétellel hivatalosan csak az 1833ban érvénybe lépő kontraktusban találkozunk, ahol biztosították az árendás számára ezt a jogot, hogy nagy árvíz vagy jégjárás idején, amikor nagy költségei vannak, ,, a rév vámot egyezés szerint szedheti". Ugyanebben a kontraktusban leírták, hogy télen, ha befagy a Duna, mindenki szabadon, fizetés nélkül kelhet át, a révész csak azon a szakaszon szedhet díjat, amelyet ő javított illetve szilárdított. Feltételezhetjük, hogy a XVIII. században le nem írtán, ugyan, de hallgatólagosan a biskói révész is gyakorolta azt a szokást, hogy téli, jégzajlásos, szeles időben felemelt díjat kért. Erre következtethetünk az uszódi jobbágyok 1785. április 13-án kelt leveléből, 118
