Horváth Attila – Bánkuti Imre – H. Tóth Elvira szerk.: Cumania 3. Historia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1975)

Petri E.: A kecskeméti görög kereskedők története a XVIII. században

1719. május 27-én újjáalakítva létrejön a „Keleti Kereskedelmi Táisaság" (Orientalische IlandelsCompagnie), amely egyedül volt hivatott arra, hogy Törökországgal nagybani kereskedelmet folytasson. A rengeteg kedvezmény és anyagi támogatás ellenére sem volt eredményes vállalkozás, hiszen aránylag kis tőkével a legkülönbözőbb gyárak építésébe fogott, a legkevesebbet éppen a keleti kereskedelemmel törődött, 1734-ben megbukott, megmaradt értékei hitelezői kezébe jutottak. Magánosok vagy más társaságok nem tettek komoly kísérletet a keleti kereskedelem megszerzésére, így a passarovici béke éppen ellenkező hatású lett, a kereskedelem a görögök kezébe került, s ez csakhamar nyilvánvalóvá vált. Az élelmesebb törökországi kereskedők gyorsan kihasználták a vámkedvezményt, sőt a szerződést is úgy „értelmezték", hogy belföldi árukkal is kicsinyben és nagyban kereskedhetnek. Indokolásukban van némi igazság: Ok török alattvalók ugyan, de Magyarországban s a birodalom többi részében állandó telepesek, adót fizetnek s így a kereskedelem joga csakúgy megilleti őket, mint a belföldieket. A passarovici szerződés egyébként sem kötötte ki a nagybani kereskedést, sem pedig a törökországi árukról nem esett benne szó. És ezzel elkezdődött a majdnem egy évszázadig tartó vita, melynek alakulása mindig a két hatalom pillanatnyi erőviszonyától függött. Magyarország és Ausztria viszonylatában pedig a Habsburgok gyarmati gazdaságpolitikája ütközött össze azoknak az állásfoglalásával, akiknek érdekében állott a görög kereskedők támogatása. Az Udvari Kamara 1720. december 10-én már rendeletet ad ki, amelyben meghagyta, hogy azon törökországi kereskedők, akik állandóan Magyarországon laknak, a szokásos harmincadat kötelesek megfizetni.

23 A rendeletet hiába adják ki, a kereskedők a passarovici békére való (jogos) hivatkozással a harmincad fizetését megtagadták, majd sűrű tiltakozásba fogtak a harmincad fizetésén kívül az ellen a tilalom ellen is, hogy a vásárokon kívül nekik tilos a kereskedés. 23 Közös pü. kár. Hung. 1721. szept. 10. Idézte: TAKÁTS Sándor: A török alattvalók kereskedése Magyarországon MGS2. 12 (1905) 254. 1. (Továbbiakban: Takáts S.: im.) Ezt a tilalmat III. Károly 1725. április 12-én megújította, és ezzel olyan határozatot hozott, amely nem felelt meg a kereskedelmi szerződés szellemének. „Minthogy tudomására jutott, hogy a török alattvalók már annyira kiterjesztették üzletkörüket, hogy már vásáron kívül kicsiben is házalnak az árukkal, s mivel ez a vámjövedelmek nagy hátrányára szolgál, elrendeli, hogy a törököknek csak török áruval és csak nagyban szabad kereskedni. Ha a török alattvaló vásári időn kívül házal árujával, vagy kicsinben, vagy nem török árut árusít, kobozzák el áruit a kincstár javára."

24 1725 után már világos volt, hogy a macedón kereskedők terjeszkedése két okból káros: 1. az általánosnál alacsonyabb vámot fizetnek, ezzel a kincstári jövedelmet csökkentik. 2. éppen az alacsony vám miatt a belföldi kereskedőknél jóval olcsóbban tudnak árulni, s így azok üzletét tönkreteszik. Ekkor vetődik fel egy újabb probléma: a török alattvalók a császáriakkal közös társaságokat alapítanak, s a szerződést így kihasználva, már mindkét országban élvezik a 3%-os vám előnyeit. A Habsburg birodalomban a török, Törökországban pedig a római császár alattvalójának mondva magukat. Mivel a török kereskedők szinte minden igazolás nélkül lépik át a határt, el kell hinni, hogy amit hoznak mind török áru. A legtöbbet vitatott kérdés a vásáron vagy kívüle, kicsiben vagy nagyban kereskedés (s az ezt lehetővé tevő többi probléma) volt, de a megoldást ismét késleltette a legfontosabb tényező, amelytől függött: a török Birodalomhoz való viszony, mely az állandó élesedés után 1737. július 11-én háborúba torkollott. 2. A belgrádi békétől a^ 1768—1774. évi oros%—török háború befejezéséig A bécsi udvar számára szerencsétlenül végződő háborút lezáró belgrádi béke éppen nem védte meg a belföldi kereskedők érdekeit. Az 1739. szeptember 18-án megkötött békeszerződés 11. pontja nem volt egyéb, mint a passzarovici 24 III. Károly rendelete. Közös pü. ltár Commerz Litorale Fasc. 132. 1759. február 6. Idézte: ECKHART Ferenc: Kereskedelmünk közvetítői a XVIII. században .Századok 52 (1918) 359. 1. (Továbbiakban ECKHART Ferenc im.) 24