Horváth Attila – Bánkuti Imre – H. Tóth Elvira szerk.: Cumania 3. Historia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1975)

Petri E.: A kecskeméti görög kereskedők története a XVIII. században

Görögországtól a magyar Alföld végéig egységes (török) fennhatóság alatt álló területen át sokszor jöttek a görögök hozzánk. Visszatérésük esetén is — aminek reményét az első generáció sosem adta fel —- innen juthattak a legkönnyebben szülőföldjükre vissza. Politikai tényezőként közrejátszott a Habsburg birodalom szilárduló államhatalma, konszolidáltabb közviszonyok, az idegeneket egyenesen bevándorlási ügynökökkel csalogató kormányzati politika, mely a betelepedőknek földet, adómentességet és számos kedvezményt helyezett kilátásba. A nyugati államok már felvilágosodott abszolútizmusa nemzeti államot kíván, amely az idegent megválogatja, beolvadását megkívánja, s visszavándorlásának, főleg a gyűjtött vagyon kivitelének útját állja. Magyarországon 1711 után a gazdasági konjunktúra, a korlátlan föld és vagyonszerzéssel kecsegtető hatalmas Alföld képvisel számukra vonzóerőt. A magyarság nem képvisel belső konkurrenciát, a XVIII. század telepítéspolitikájától amúgyis földszerzést remélnek. A városok csak később erősödnek meg, s ekkor már a belföldi lakos zsidók ellen fordulnak. Ha a görögök ekkor terjeszkedtek volna, talán még nagyobb ellenállásra találtak volna. A görögök magyarországi térhódításának az elmondottakon kívüli legdöntőbb oka: a kereskedésüket, ha korlátok között is, — de lehetővé tevő kereskedelempolitika. II. A HABSBURGOK GAZDASÁGPOLITIKÁJA A TÖRÖK ALATTVALÓK KERESKEDÉSÉVEL KAPCSOLATBAN Az irodalom és a források tanúsága szerint a török alattvalók tehát a XVIII. század közepéig egyre növekvő számban jöttek Magyarországra, közöttük egyre jelentősebb számban voltak már görögök és egyéb nem mohamedán népek, ezek beszivárgása már a XVII. században kezdődött a Tiszavidékre, majd onnan terjeszkedtek Kelet-Magyarország felé. A lassú térfoglalás, szinte lépésről-lépésre az egész országra kiterjedő gazdasági hatalmukat megalapozza. Kezdetben kizárólag gyarmatárukat s luxuscikknek számító keleti szőnyegeket, selymeket tartanak, s ők ezeknek az áruknak szinte kizárólagos közvetítői, adójukat is ebben róják le. Később már nem szorítkoznak ezekre a cikkekre, és ebből következnek a szigorú tilalmak, de ezeket is kijátsszák.

13 A balkáni kereskedelem szabályozása már a XVII. század legelején szükségessé vált. Mohamed Musztafa szultán II. Mátyás királlyal már 1615-ben egyezményt kötött, mely szárazon és vízen egyaránt biztosította a szabad kereskedelmet. Az osztrák kereskedőknek nem volt bátorságuk ahhoz, hogy török területre merészkedjenek, s így a szerződésnek részükre vajmi kevés gyakorlati előnye volt.

14 A vasvári béke után 1665 decemberében ismét kereskedelmi szerződést kötött a császári udvar a törökkel, mely a nyugati országok kereskedőihez hasonlóan a német kereskedőknek is 3%-os kedvezményes vámot biztosított. A szerződés előnyeit továbbra is ,,a közönségesen" görögöknek nevezett kereskedők használták ki, akik elárasztották az ország piacait, s minthogy ezek a törökkel élénk összeköttetést tartottak fenn, gyanúsak voltak a magyar hatóságok előtt, és üldözték őket. Az 1655. évi XXVII. t. с ezért a törvényhatósági közegek szigorú felügyelete alá helyezi őket, nehogy a töröknek fegyvert, tilos portékát szállítsanak. Az állandó telepesekre nézve meghagyja, hogy az illető megyék és városok kötelékébe tartozzanak. Különösen égetővé vált a kérdés, mikor Nagyvárad elpusztulása után a görög kereskedők tömegesen a tiszántúli és inneni megyékbe és városokba menekültek, így mindenféle ellenőrzés alól kibújva sokan közülük a törököknek kémszolgálatot teljesítettek, s áru gyanánt fegyvert is becsempésztek. Visszaéléseik megakadályozására egy központi hatóság megszervezésére volt szükség. 1665-ben létre is jött Országos Felügyelőség néven, mikor Wesselényi Ferenc nádor a Tiszán innen és túl tartózkodó összes görög kereskedők elöljárójává és felügyelőjévé („praefectus seu inspector") nádori és királyi helytartói hatalmánál fogva, ráskai Soós Gábort, Felső Magyarország főpostamesterét nevezte ki. 13 1542. XXXVII. és XL., 1546: LI, 1595: XIII, 1602: П., 1655: XXVII., 1681: XLV. t. с. 14 TAKÁCS Sándor: A dunai hajózás a XVI. és XVII. században. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 7 (1900) 194. 1. (Továbbiakban: TAKÁCS Sándor: A dunai hajózás . . . MGSZ) 22