Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 2. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1974)

P. Ács S.: Kalocsa vidéki népi gyermekjátékok

Talán mégis a legmozgalmasabb utánzó játék a kislakodalmas volt. Ezt a 79 éves Vén Agnis néni így mondta el. Mégpedig szóról szóra. 89. A k'slakodalmas — A libalegelőn jácotuk. Vót mönyaszony mög vőlegény. Kiválasztotuk, amclik kicsit kapdzsib vót vagy csinosab, uján vizsláb. Hát az lögyön a vőlegény! Hozá a mönyaszonyt is. Amelik leányt ölég vót odéblükni, az má nem való vót mönyaszonynak. Szépet választotunk, mög vőlegényt is. Készülőtünk a lakodalomra. A libák mög möntek világa. Az othunlévők mög csak mondták: —Mi a fenétcsinánakezök a gyerökök, mindön liba a kárba van. Nem sokat törőtünk velük. Ha a libáka vagyunk, akó nem löt vóna, aki a mönyaszonyt mögrüze. Fölőtöztetük először a mönyaszonyt. Aza kcsztük, hogy kerestünk ujant, amit a szél hentörget a talon. Bugzaskórónak híták. (Ördögszekér) Kivágták az embörök, mögszárat. Öszeszötük, alágyugtuk a mönyaszony szoknyájának, föl a galérjához. Az vót a farpárnája. A mönyaszonynak farosnak kölöt lőni. Mindönki levetöte az egyik szoknyáját, oszt ráata a mönyaszonyra. Alig bírt möni. Koszorút is kötőtűnk nekije téliződbü. (Borostyán) Akó még ződ koszorúk vótak a mönyaszonyoknak, nem fehér. Kék konkót (búzavirág), piros konkót, papuluskát (pipacs), piriparavirágot (székfű), búzakalászt, kötőtűnk bele. A vőlegénynek is csinátunk csokrot, mög bajuszt Én csinátam nekije tintaceruzáva. — Nem szegyeit a lányokkal játszani? — A fenét! Örűt, hogy vőlegény lösz. Akinek vót othun az „szörzöt" az anyátul almát mög rozmaringot. A rozmaringot beneszúrtuk az almába, piros, kék, ződ pántlikát kötőtűnk a szárára. A vőlegénynek szomorú pántlika vót ráköte. A nyuszojóknak mög a vőférnek színös. A kezükbe tartoták az almát. A mönyaszony mönt a közepin, a koszorúslányok meletc. A vőlegény is közepin, melete a koszorúslegényök. Késértük űket oszt danótunk: Zörög a kocsi, patog a Jancsi 'Talán ériem gyünekl Jaj, édesanyám, szerelmes dajkám, De hama evisznek ! Úgy késértük űket, mintha öregök, igaziak lötek vóna. Montunk utánuk danószóra: Elébe, elébe, sárga ló elébe Hogy be ne ugor gyón a szerelőm kerbe. Be tanál ugrani, kárt tanál csinyáni, A szerelőm iboját le tanája törni. Ere marsótunk, ez vót akó a legujab mars. — Mi volt az a szerelem ibolya? — Há az öreg Isten tugya! Tutam is én! Eztán tutam mög, mikó férhőmöntem. Má most mög el is felejtotem. — Mikó odakésértük a mönyaszont a legényösházhó, akó leütünk a gyöpre karikára. — Honnan tudták, hogy hol van a legényesház? — Az is ki vót választa, hogy melik fánál vagy bukorná lösz a legényösház, melikné a lányosház. A lányosházná mulatunk. Sorba mulatónótát danótunk. Mikó muzsikátak, fölátunk táncóni. — Mivel muzsikáltak? — Szájmuzsikáva, mög fésűvé. Nagyfogú fésűre totem egy kis papírt, oszt úgy muzsikátam vele, mint a hétfene! Még most is jut eszömbc, hogy a vőlegény mit danót: Babot vitem a malomba, A^ gondótam kukorica. Még a mónár is nevete, Hogy a babot mögőlete. Alm lös'Z a jó pogácsa A lányoknak vacsorára Amej kislány abú ös^ik Hamarosan mög is hí%ik. Mög azt is énekőtük: A kókai lencsének, a barna menyecskének Hire vagyon Nem jó f ölöt mög a lencse, nem jó vagyon, Ös^cdú'löt a kemönce, odavagyon. Л kemöncét, kemöncét a legényök, legényök l !

ölépi/ék. Jó mög födték má a lencsét, má a lencsét, A legényök, a leányok mimmögöték. Akó még az is divat vót, hogy karikába átunk oszt fércőtünk is, mög danótunk is. Akó úgy vót a lakodalom. — Lakodalmi ebédet vagy vacsorát nem készítettek? — De bizon! Hozót mindönki valamit hazúrú. Szörzöt ki mit ért, az anyátú. Nagy bögre lekvárokat. Tojást is hoztak. Vitünk ki zsírt, mög lábast is. Ástunk kis gödröt, rátötük a kotlát. Az egész határ bukfenckóró vót mög napfordulószár. Abú raktuk a tüzet, oszt mögsütötük a tojást. Vót a szomszédunkba egy nagygazda gyerök, az mög szörzöt az apjátú egy üveg bort. Tukmátuk a vőlegénybe, hogy neköd ini kő, mer a vőlegénynek be kő rúgni. Tutuk, mer az anyáink monták, hog}' a vőlegénynek úgy be kő rúgni, hogy este ne talajon a nyuszojához. Itatuk-itatuk. Szegényke úgy berúgot, hogy nem tudót főkéni. Má egész estelödöt. Kőtögetük: — Jancsikám! Jancsikám, ké fő! Hajcsuk má be a libákat. De bizony Jancsika fő se vöte a fejit, úgy alut. Aztán akó bemöntünk és montuk az apjának, hogy gyüjenek ki, mer a Jancsi mögbetegödöt. Fétünk, hogy mi lösz vele? Möghal, oszt mi mög be löszünk csuka, vagy nem tom mi lösz. Osztán az apja kigyüt, főnyalábóta a Jancsikát. Ahogy mögfordút, főborút a gyomra és mingyá jóban löt. Az apja fővöte oszt hazavite. Hát igy ért véget a lakodalom hogy a vőlegényt nyalábjába viték haza. 270