Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 2. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1974)

J. Vorák: Kolompár Kálmánné kiskunhalasi cigányasszony kézimunkái

gányhicdelemmel kapcsolatos szerepéről. Ami persze nem jelenti azt, hogy esetleg ne lett volna, vagy nincs. Cigányságunk minden ilyen kérdésre rendkívül bizalmatlanná válik. Erdős közlései feltételezni engedik, hogy létezik kendőkkel kapcsolatos cigányhiedelem. Kolompárné minden egyes adatközlése alkalmával kitartott amellett, hogy kendőjébe „belevarrta a szerencsét". Hasonló állítással hozta el később a múzeumnak ajándékba készített „keresztelő"- és „ajándék" kendőjét. Ezekért már elfogadott csekély összegeket, de éppen az összegek csekély volta, s az, hogy előre ezekre se számított, nem valószínűsíthetik a csalafintaságot. A kendők rajzainak feloldását nehezítette, hogy Kolompárné az eltelt évek alatt sok alkalommal mondta el ábráiknak megnevezését, de legtöbb ábrájáról, azok megnevezésén túl csak szerencsés voltukat erősítgette: szerencse, nagy szerencse, az még nagyobb szerencse, stb. Hogy az ábrázolt figura miért szerencse, arra legtöbb esetben nem is adott feleletet, vagy ha igen, azt véletlen elszólással tette. A kendőbe varrt rajzok egy része olyan, amelyet elsődleges jelentésében is felfoghatunk jókívánságnak. Tgy a gyerekkocsit húzó női figurát, melyet lakodalomra készített kendőjébe varrt. Ugyancsak itt nem volt nehéz a gólyát gyerekáldást kívánó jelképként felfogni. Hogy házat rajzolt kerttel, virágokkal, az természetes. Jómódot kíván vele. Ugyanilyen értelmezésben foghatjuk fel más kendőjében a kocsit és lovat, mely cigányságunknál a tehetősség kifejezője. Azt a bizonygatását, hogy a legnagyobb szerencse a gyerek (fiúgyerek), de a lány is szerencse, kézenfekvőnek kell elfogadnunk. Hasonlóképpen el lehet fogadni azt is, hogy a meggy és a cseresznye jóizű, a nyárfa pedig hűvöset ad. Ezek magukban is jó dolgok. Ezeket kiegészíthetjük a fákkal, virágokkal, nagy bodros levelekkel, „hogy szebb legyen". A rajzolt képsorozat így is olyasféle jókívánság csoportot ád, melyet az írni-olvasni nem tudó cigányasszony azért csinált így, mert másképpen nem volt képes kifejezni azt, amit mi levéllel, vagy hosszas távíratszöveggel fejeznénk ki. Persze, ha csupán az első pillantásra értékelhető jeleket vennénk sorra se lehetne a kendők jeleinek értelmét szavanként lefordítani. Egyegy jel alig is nevezhető meg jelentését illetőleg egyegy szóval. A jelek mögött nem szavak, hanem teljes fogalmi tartalmak húzódnak. Elisabeth Hering Az írás rejtélye című művében

7 Jensent idézve sorolja ezt a legősibb közlési módot a kőkorszaki ember piktográf jeleihez, megállapítván, hogy az ilyen fogalmi írás lényegében mindig csak az értelmet adja vissza, sohasem a szószerint fordítható, nagyon is differenciált szöveget. A magával a puszta megnevezéssel is elfogadható értelművé váló ábrákon túl, már az első kendő első adatközlése alkalmával ott maradt többek közt a „szarvasmadár". Kolompárné azt állította róla, hogy az a legnagyobb szerencse. Hogy miért, arról nem akart tudni, még arról se, hogy hol található, vagy milyen is. Nem tehettem mást, anélkül, hogy a kendőről bárkinek szóltam volna, cserepesi cigánysorunkon érdeklődtem a szarvasmadárról. így tudtam meg három adatközlőmtől, hogy a szarvasmadár az a bőregér. Ok tudták ezt, azt is, hogy mikor, hogyan szerencsehozó. Lehetséges hogy Kolompárné, ki belevarrta a kendőkbe a szarvasmadarat, ne tudta volna ezt? Alig is hihető. Számbavéve halasi cigány adatközlőimtől kapott válaszokat, fel kellett tételeznem, hogy egyes ábrák mögött olyan halasi cigány hiedelmek rejlenek, melyeket se Mácsaiéknak, se nekünk nem óhajtott készítőjük elárulni. Meg kellett elégednem Kolompárné közléseivel, de azok általa adott értelmezésébe nem nyugodhattam bele. Az elmúlt tízesztendő során elég tág időközökben ismételten bemondattam véle kendőinak ábráit. Lakodalmi kendőinek ábráiról négy, másik két kendőjének ábráiról két-kétízben adott teljes adatközlést. Azokat zsabájának ábráiról adott egyízbeni adatközlésével közlöm : 7 Elisabeth HERING : Az írás rejtélye — Bp. 1966. 35. o. 214