Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 2. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1974)

Kőhegyi M.: Szabó Kálmán emlékezete (1886–1963)

csak együtt tudnak. Ezek a rendszeresen és tervszerűen folytatott ásatások egészen új világot vetettek az Árpád- és Anjou-kori köznép hétköznapi életére, tevékenységére. Munkája nyomán tárgyi bizonyítékokat kaptunk egyes ősi elemek fennmaradásáról, új műveltségi elemek elterjedéséről. Nem véletlen, hogy az alföldi magyar nép művelődéstörténeti emlékeiről írott könyve mindmáig legtöbbet idézett forrásmunkája középkori régészettel és tárgyi néprajzzal foglalkozó kutatóinknak. Szabó Kálmán és munkatársa Papp László, Kecskemét környékén tíz év alatt 36 község lakóhelyét, temetőjét tárta fel. A községek egy részét az 1242. évi tatárdúlás, nagy részüket azonban az 1526 után bekövetkezett török hódoltság pusztította el. A könyv a maga idejében úttörő jelentőségű volt. Múzeumaink ugyanis nem foglalkoztak céltudatosan középkori anyag gyűjtésével. Oka ennek elsősorban abban keresendő, hogy ezek a tárgyak a régészet és a néprajz önkényesen megvont határmezsgyéjére esnek, nem illettek bele sem a régiségtárba, sem pedig a néprajzi gyűjteménybe. így azután legtöbb múzeumunk régészeti anyaga első királyunk korával megszakadt, mintha a XI. századtól nem is élt volna nép hazánkban, nem maradtak volna tárgyi emlékei, vagy azokat összegyűjteni sem volna érdemes.

154 Középkori régészetünk, főként faluásatásaink fejlődését nem kis mértékben hátráltatta az a körülmény, hogy az Árpád-kortól kezdve egyre sűrűsödik a történeti emlék- és forrásanyag, egyre nagyobb számban áll okleveles anyag (Pray György,

155 Fejér György,

156 Wenzel Gusztáv,

157 Kubinyi Ferenc,

158 Tagányi Károly,

159 Karácsonyi János

160

) a kutatók rendelkezésére.

161 Éppen ezért polgári történetkutatásunk — melyet elsősorban az uralkodó osztályok története érdekelt — a magyar középkor feldolgozásakor nemcsak a század fordulóján, hanem még a két világháború között is csak halványan érezte szükségét a régészet segítségének. Nem lépett tehát fel komolyabb igénnyel régészeinkkel szemben s nem serkentette azokat ilyen irányú erőfeszítésekre. Ennek, valamint a határ-terület (régészet, néprajz) és együttműködés tisztázatlansága miatt középkori régészetünk nem fejlődhetett önállóan, s nem tarthatott lépést a többi régészeti korok kutatásával sem. Az előző korok (szarmaták, avarok, honfoglaló magyarok), gazdag, művészileg is jelentős és tetszetős leletanyagával szemben a XI. századtól kezdve hallatlanul elszegényednek sírjaink és ez tagadhatatlanul hátráltatta a kibontakozást. Szabó Kálmán évtizedes munkásságának és könyvének óriási jelentősége abban van, hogy ebből a szemléletmódból mozdította ki kutatásunkat. A leletek százaival bizonyította, hogy az alföldi magyar nép kultúrája éppen ezekben a leletekben ragadható meg. Ám az sem kétséges ma már, hogy az a néhány következtetés, amelyet az anyagból levont, nem mentes bizonyos nemzeti romantikától. Az általa bemutatott gyűrűk, párták, övek ugyanis nem az egész temetőre jellemzőek, hanem a temető sok száz sírja közül egykettőben voltak csak megtalálhatóak. A melléklet nélküli sírokra nem fordítottak gondot, azokról még feljegyzés, térkép sem készült. A bemutatott tárgyakból levont következtetések kétségtelenül helytállóak, de nem általánosíthatóak. A könyv ennek következtében a leglényegesebb munkával (időrend, összehasonlítás, összefüggések, temetők benépcsedésének üteme, iránya, folyamata, gazdag és szegény sírok aránya, össznépesség, kiterjedés stb.) adós maradt. Hiba volna természetesen mindezért egyedül Szabó Kálmánt elmarasztalni, hiszen ásatásai nagyjábólegészéből kora színvonalán állottak, szemléletmódja pedig bizonyos vonatkozásokban — éppen néprajzi iskolázottsága folytán — még az átlagon felül is tudott emelkedni. Az alföldi pásztorok és falusi pajtások között felnőtt kutató első pillantásra felismerte a kiásott tárgyak rendeltetését, meghatározásaira támaszkodik a mai kutatás is. Ez a tény önmagában is meghatározza e könyv alapvető jelentőségét.

162 Mint minden olyan ember, aki munkája helyességében hisz: eredményeit írásban és szóban egyaránt 154 Középkori régészeti kutatásunk szélesebbkörű summázott összefoglalása Méri István: A magyar nép régészeti emlékeinek kutatása (X—XVI. század). Budapest, 1948. 155 PRAY György: Epistolae procerum regni Hungáriáé, 1490 —1711. Pozsony, 1806. 156 FEJÉR György: Codex diplomatics Hungáriáé ecclesiasticus et civilis. Buda 1829—1844. 157 WENZEL Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex diplofmaticus, Arpadianus continuatus. Pest, 1860—1874. 158 KUBINYI Ferenc: Árpádkori oklevelek. Pest, 1876. 159 TAGÁNYI Károly: Magyar erdészeti oklevéltár. Budapest, 1896. 160 KARÁCSONYI János: A hamis, hibáskeltezésű és keltezetlen oklevelek jegyzéke 1400-ig. Budapest, 1902. 161 BARTONIEK Emma: Magyar történeti forráskiadványok. Budapest, 1930. — Hóman 'Bálint: A forráskutatás és forráskritika története. Budapest, 1925. 1G2 A régebbi kutatásokról és a kibontakozás új útjairól v. ö. Meri István: Beszámoló a Tiszalök—rázompusztai és Túrkeve—mórici ásatások eredményéről. Arch. Ért. 1952.49— 67. — Bogyai Tamás: Tíz év középkori ásatásainak művészettörténeti eredményei. Századok, 1944. 488—509. 448