Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 2. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1974)

P. Ács S.: Kalocsa vidéki népi gyermekjátékok

Az összefogódzott párok ritmusban lépegetve körben sétáltak. Az első sorra jobbfelé, a másodikra balra. A harmadik sornál elengedték egymást és mindenki szembe állt a párjával. A 3—4. sorra szoknyafogással jobbra-balra (összesen négyszer) „büllentettek". (Rugózás) A ,,csüccs" szóra leguggoltak. Felállás után a belső körben levők eggyel jobbra léptek, így újrakezdésnél mindig más lett a párjuk. 41. Bigá^ás (pilinckázás) Régebben legények, később már csak az iskolás fiúk játszották, azok is a szelídítettebb formáját. 2 cm átmérőjú, 10 cm hosszú fűzfaág két végét kihegyezték. A hegyeket legömbölyítettek. Deszkából ütőfát készítettek. Csizmasarokkal lyukat fúrtak. Egy gyerek volt az ütő, a többi a kapó. A kapók olyan messze álltak a lyuktól, hogy a kiütött, erejét vesztett biga elkapható legyen. A kiütés a következő képpen történt : A bigát úgy helyezték a lyukra, hogy egyik vége a lyuk fölött legyen. Az ütő erre ráütött, a biga fölugrott. A levegőben levő bigát az ütőfával messzire elütötte. Volt úgy is, hogy a bigát egy gyerek „föladta" és úgy ütötték el. Az elkapáshoz, hogy meg ne sérüljenek, nem kis ügyesség kellett. Aki elkapta, az ment be ütni. Az utóbbi időben a biga helyét már a labda foglalta el. VII. JÁTÉKÜK A LIBALEGELŐN, LEGELTETŐ HELYEKEN A népi játékok játszóhelyeit nehéz pontosan meghatározni. Játszóhelyül elsősorban azt a helyet jelöltük meg, ahol gyakrabban játszották vagy ahol leginkább volt lehetőség erre. Ennek más szabálya nem is volt. Legsűrűbben a paskumot (legelőt), itt is elsősorban a libalegelőt említhetjük. Jóformán minden iskolás lánynak volt libája, beleértve az ünneplős iskolásokat is. Kinek több, kinek kevesebb. Nyáron át itt verődtek össze leginkább a gyerekek. A libalegelők majd mindig érintették a lakott területek peremét. A hirtelen keletkezett nyári záporok, zivatarok elől minél gyorsabban fedél alá kellett juttatni a kislibákat, de a libapásztorokat is. Ilyenkor az otthon lévő felnőttek mind a libapásztorok segítségére siettek. A libákat őrizni kellett, így felmerülhet az a kérdés, hogyan lehetett mégis mellettük annyit játszani? A libákat kora reggel jóltartották, meglegeltették, megitatták és azok szépen elültek. Akkor egy-egy idősebb, erre vállalkozó libapásztor a vetések szélére telepedett, a másik pedig olyan helyre, hogy a libák haza ne szökhessenek. Ha valakinek a libái megindultak, akkor így kiáltott: — Vörös Mari libája, belemén a búzába! A játszások rendszerint a paskum szélen történtek, hogy ne zavarják az elülő libákat. Ha a libák mozgolódni kezdtek, újból jóltartották azokat. A nagyobb jószágokat legeltető pásztorfiúknak helyzete azonban nehezebb és keményebb volt. Allniok kellett az időjárást. Sokszor olyan messze jártak, hogy nem tudtak hirtelen hazahajtani. A gulyát, a csordát, közös legelőkön, felnőtt pásztorok őrizték. Itt pontosan meg volt határozva, kinek hány ,,járása" van. Hány jószágot hajthat ki. Fölösszámú jószágot vagy az éppen nem dolgozó ökröket gyulyásgyerekek a felosztott külső legelőkön, sarjút hozó kaszálókon, ugarnak hagyott táblákon vagy aratás után kizöldült tarlókon őrizgették. Ezek a területek sokszor érintkeztek is. Ha a jószágokat jóltartották, azok is elfeküdtek vagy leálltak. A játszadozó gyerekek itt is felváltva szemmeltartották azokat, nehogy tilosba tévedjenek. Ezeken a helyeken leginkább olyan játékokat játszottak, amelyek nem igényeltek nagy mozgásteret. Ilyenek voltak : sityázás, topázás, ügyességet és erőt igénylő játékok. A jószág mellett faragcsáltak, ostorokat készítettek. * A libalegelő szélén gyakran játszottak ülőjátékot a gyerekek. Itt is topáztak, sityáztak, agyagból edényeket, különböző állatkákat készítettek. A nagyobb fiúk a kisebbeknek sípokat, durranós bodzapuskát, vízipuskát csináltak. Itt készültek a „hajúka-bajúkák" (agyagdurrantók) meg az agyaghajítók. A lányok kiskatlant építettek és főzőcskét játszottak. Pipacsból babát, bógáncsból bútorokat, kosarat formáltak. Általában a játékok milyenségét a kéznél levő anyagok szabták meg. Más volt tavasszal, más nyáron és ősszel. Ez a terület volt azonban a legalkalmasabb a nagy teret igénylő, erőt kifejtő játékokra, de az énekes-táncos játékokra is. 42. Csúfolódó mondókák játszás közben gyakran összeszólalkoztak a fiúk a lányokkal, kisebb fiúk a nagyobbakkal. Rendesen az elrombolt játékok miatt. Ilyenkor a gyengébbek messzebb szaladtak és különböző módon csúfolni kezdték az crösebbeket. Jórészt itt keletkeztek és itt használták a csúfolkodó mondókákat, mert az iskolában ugyancsak tiltották. A fiúk így csúfolták a lányokat: Anna, verebeknek annya Gólyák öregannya ! Csöre-Pöre-Pöntyörke Béka pan a pöndölbe * R o%a-Ro%a-ros%kanta Tele baba, (babbal) vid haza Па nehés^ lösz, létöszöd, Nekifogsz, oszt mögöszpd. A fiúkat meg így csúfolták: Jóska, poloska Fömászot a toronyba, Mögkérdözte hány óra ? Fé tizenkető Szamár ez a ke tő. 252