Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 2. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1974)

J. Vorák: Kolompár Kálmánné kiskunhalasi cigányasszony kézimunkái

VO RÁ К JÓZSEF KOLOMPÁR KÁLMÁNNÉ KISKUNHALASI CIGÁNYASSZONY KÉZIMUNKÁI 1963 nyarán Mácsai Jánosné, az egyik helybeli általános iskola igazgatójának felesége, egy durvább fehér vászonból készült, fal védő nagyságú, színes fonállal kivarrt kendőt ajándékozott a Thorma János Múzeumnak. A kendő szegése, a rajzok, azok kivarrása első pillantásra gyerekmunkára hasonlítottak. Komolyabb figyelmet csak akkor keltettek bennem, mikor ajándékozó közölte, hogy a kendő készítője Kolompár Kálmánné Rostás Vilma, 52 éves, kiskunhalasi, cserepesi cigányasszony. (1. kép) Kolompárnét Halason Rostás Vilma, vagy csak Vilma néven városszerte ismerik. Magányosan él unokájával a Cserepesnek nevezett cigánysoron. Állandó, rendszeres munkája, foglalkozása nincs, sose volt. Kéregető. Időnként beállít egy-egy ismerős házhoz. A beköszöntés hangos és sűrű szerencsekívánatokkal és mindig valami házkörüli segítség megajánlásával történik. Sohase kér egyenesen. Szívesen vet kártyát, ha alkalom adódik tenyérből is jósol. A tenyér jóslásban azonban maga se hisz. — „Az csak olyan cigányhamisság. A kártya az igazat mondja." — Fizetsége elhasznált ruhaféle, ócska cipő, kisdarab szalonna. Ha más nem akad, karaj kenyérrel is beéri. Ágrólszakadt önérzeteskedésével, végeérhetetlen panaszaival, huncutkodó, csalafinta hízelkedésével hol szánalmat, hol mosolyt ébreszt. Sohase tolakodó, nem követelődző. Vadmadár lényével sok halasi háznál megkedveltette magát. A házakat, ahol eltűrik, és bármilyen csekélységgel is megajándékozzák, okos beosztással évenként négyszerötször keresi fel. Ilyenképpen volt bejáratos Kolompárné a Mácsai családhoz is. Mikor 1963 tavaszán a cigányasszony megbetegedett, az idősebb Mácsai-lány, Mácsai Patricia vőlegénye, dr. Kiss László halasi orvos beutaltatta Kolompárnét a kaiocsai tüdőkórházba. A gyeiekkorában sátorozó, később putrisorban laké) cigányasszonynak a kalocsai kórház addig elképzelhetetlen jólétet és kényelmet jelentett. Emléke a kórházról: ,,Minden fehér volt és tiszta volt, sokat adtak enni, ki lehetett menni a kertbe. Az orvosok és az ápolémők mind nagyon jók voltak. Volt ott a szobában egy beteg, azzal írattam levelet a Mácsaiéknak, meg a Laci doktor úrnak. Mikor már járó beteg lettem, kimentem a városba, vettem vásznat, meg tűt, meg színes fonalat, aztán a kórházban megvarrtam a kendőt a Patrikának. Belevarrtam a szerencséjét, hogy legyenek boldogok a Laci doktor úrral." Kolompárnét Kalocsáról gyógyultan bocsájtották el. Mácsai Patricia esküvője előtti napon Kolompárné beállított a Mácsai házhoz a kendővel. Azzal adta át, hogy a fiataloknak készítette, hogy legyen szerencséjük, bele is varrta a szerencsét a kendőbe. Mácsaiék pénzt akartak neki adni. Kolompárné ezúttal nem fogadott el semmit. Dr. Janó Ákos, múzeumunk akkori igazgatója megkülönböztetett figyelmembe ajánlotta Kolompárné kendőjét. Próbáltam néprajzi irodalmunkban valamiféle analóg anyagot találni. Cigány női kézimunkáról még említést se találtam. Kiskunhalason se ismertünk eddig az amulettes kalárisfűzéseken és a cigányasszonyok derékrakötött, szoknya felett, baloldalt viselt zsebein, a „zsaba"-kon kívül más női cigány kézimunkát. (2. kép) 1961-ben Erdős Kamill, hazai cigányságunk nagy felkészültségű, áldozatos kutatója a Néprajzi Múzeum megbízásából a kiskunhalasi cserepesi cigánysoron gyűjtött. Ezen az utolsóelőtti gyűjtőútján elsősorban is a halasi cigány fémművesség szerszámait és készítményeit igyekezett megszerezni. Ugyanakkor múzeumunk kérésére segített halasi cigányasszonyaink ruhadarabjait múzeumunk számára megvásárolni. 206