Horváth Attila – H. Tóth Elvira szerk.: Cumania 1. Archeologia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1972)

A. Mócsy: A római-batbár szomszédság utolsó évszázada hazánk területén

hagyta el ezt a várost, amikor Amida elestének hírére Keletre indult.

48 Forrásunk, Ammianus szemlátomást igen jól volt tájékozva az eseményekről és elbeszélése örvendetesen részletes is,

49 néhány ellentmondást azonban tartalmaz, így rögtön az az állítása, hogy a kvádok és szarmaták támadása a császár rómavárosi látogatása idejére esett, téves kettőzés eredménye, mert ugyanezt írja csaknem azonos szavakkal 357—358 telére vonatkozóan is. Szerinte továbbá a császár Rómából azonnal Illyricumba sietett, holott ennek a jól követhető császári itinerátiumban semmi nyoma sincsen. Constantius csak 357 nyarán érkezett Pannoniába. Mindezek alapján valószínű, hogy a 356 évi támadás Ammianus kombinációja, esetleg álhír, amelyet Rómában a császár környezetében felnagyítva terjesztettek. Tény azonban az, hogy Constantius 357-ben azért kényszerült Sirmiumba tenni át székhelyét, mert előzőleg háborús válság alakult ki, amelyet azután tárgyalásokkal próbáltak elsimítani. A tárgyalások megszakítását a csakugyan bekövetkezett támadás indokolta. A 357—358 telén bekövetkezett támadásra a császár 358 tavaszán nagyarányú hadjárattal válaszolt, Ammianus erre vonatkozó leírása azonban nagyon is a későantik triumfális ideológia jegyében fogant, s ezért alig tudunk meg valamit arról, hogy a bizonyára szövevényes szerződésrendszer keretében a római hadsereg kikkel szövetségben és kik ellen harcolt. Annyi kiderül, hogy a sok apró barbár királyságot külön-külön kötötték szerződések Rómához, egymáshoz azonban jog szerint nem. Ez a szerződésrendszer bizonyára Constantinus műve volt. Constantius megtorló hadjárata 358 áprilisában indult el, a sereg egy hajóhídon kelt át a Dunán Pannónia Secundában. Szemlátomást nagy súlyt helyeztek arra, hogy a támadás a barbárokat váratlanul érje. A szarmaták, miután földjeiket széltében-hosszában pusztították, a hegyekbe és völgyekbe húzódtak viszsza. Az expedíció iránya eszerint Pannónia Secundából kiindulva északkeleti lehetett, s a hegyvidék a krassói és bihari hegyvidék volt. Egy másik expedíciós sereg Valériából indult ki, s az Alföld északi felében pusztított. Miután a két sereg egyesült, a császár vezetésével benyomultak a kvádok földjére is, azaz a harmadik támadás már az Alföld északnyugati peremét érte. A hadműveletek lefolyásáról többet nem tudunk. Ammianus elbeszélését a béketárgyalások és behódolások leírásává

1 folytatja. Először a királyi származású ifjú Zizais jelentkezett, majd a Zizaiszal szemben követett enyhe elbánáson felbátorodva Rumo, Zinafer és Fragiledus. Mindannyian felajánlották a behódolást, sőt talán a recepciót is. A velük kötött szerződés után került sor Arahariusra és Usaferre, akik valószínűleg kvád és északnyugati szarmata törzsek főnökei voltak. Sajátos problémát okoztak az Argaragantes, akik csak ezután következtek. Mint láttuk, ez az uralkodóréteg huszonnégy évvel korábban a gót viktofálokhoz menekült. Most úgy látták, eljött az ideje annak, hogy régi jogaikba állítsák őket vissza. Azzal a követeléssel álltak elő, hogy szavatolják a rómaiak régi szabadságukat. Királyként a feltehetőleg közülük származó („királyi") Zizaist kapták. Mindezeket a tárgyalásokat a császár személyesen vezette. Ügy, ahogy Ammianus elmondja őket, inkább hosszantartó ceremóniáknak hatnak a legyőzött barbárok földjén, mint tárgyalásoknak. A tavaszi expedíció feltehetően nem is lehetett más, mint egy nagyarányú erődemonstráció és megtorlás abból a célból, hogy a szomszédnépeket meggyőzzék: sem befogadni, sem meghódítani nem kívánják őket, ellenben tárgyalni is csak az erő pozíciójából hajlandók velük. A tárgyalások valahol Valéria előterében folytak. Innen az udvar és a sereg Brigetioba vonult, ahonnan a kvádok ellen indult megtorló hadjárat. A kvádok királyai, Vitrodurus, Agilimundus és mások azonnal késznek mutatkoztak új szerződés megkötésére. Mindebből láthatjuk, hogy a hadműveletek egyetlen célja a statusquo fenntartása volt a Duna mentén. A válságot valószínűleg az robbantotta ki, hogy az elűzött Argaragantes problémáját annakidején nem sikerült Constantinusnak megoldania. Az első király, aki tárgyalásra jelentkezett, épp Zizais volt, aki azután az Argaragantes élére kerüL, magukat az Argaragantest azonban, mint a legnehezebb problémát, a szarmatákkal folyó tárgyalások végére hagyták. Constantinus 334-ben megelégedett azzal, hogy a fellázadt Limigates népével épített ki szerződéses viszonyt, s római ellenőrzés alá helyezte őket. Az elűzött Argaragantes (Ammianusnál „száműzött népek") ugyan befogadásra találtak a viktofáloknál, de nyilvánvalóan épp náluk volt a tűzfészke a 356-ban 48 Seeck, i. m. 204 sk. 49 XVI 10. XVII 12—13. XIX 11. 99