Pásztor Emília (szerk.): Sámánizmus és természethit régen és ma - Bajai dolgozatok 23. (Baja, 2019)
Kerezsi Ágnes: Az állatáldozat jellegzetességei az oroszországi finnugor népeknél
//////////////////////////////////////////////ш Az állatáldozat jellegzetességei az oroszországi finnugor népeknél Volga—Káma menti népek A rövid általános jellemzés után rátérünk az állatáldozatok részletesebb bemutatására. Saját terepkutatásaimon túl forrásként a korai, 18-19. századi néprajzi leírásokat, valamint a jelenkori szakirodalmat használom. Nézzük át először a Volga—Káma menti finnugor népek, azaz a marik/cseremiszek, mordvinok/erzák, moksák, udmurtok/votjákok és komik/zürjének, permjákok áldozati szertartásait természetesen a teljesség igénye nélkül. Ezek a népek már évszázadok óta mezőgazdaságból élnek és általános jellemzőjük az agrárkultusz, melynek lényege, hogy a mezőgazdasági munkára, földművelésre, állattartásra befolyással bíró istenségeket, szellemeket, valamint a velük kapcsolatot felvenni képes ősöket övezte elsősorban kiemelt tisztelet. Hittek abban, hogy ezek az istenségek olyan erőket tartanak kézben, melyekkel biztosíthatják a bő, gazdag termést, a magas állatszaporulatot, de el is pusztíthatják az ember fáradtságos munkájának eredményét. Isteneik részére rendszeresen rendeztek áldozati szertartásokat, egyrészt a nagy nemzetségi ünnepeken, másrészt a mezőgazdasági év fordulópontjaihoz kapcsolódó naptári ünnepeken. Ezek színhelye az esetek egy részében a közösségi szent liget volt. Tarthattak áldozati szertartást közvetlenül a szántóföldön, mezőn, patakparton, odahaza, a családi szent ligetben, vagy a családi imaházban, de az ősök tiszteletére a temetőben is. Az áldozat közvetítője egyrészt a szent ligetben álló fa, másrészt a tűz volt, ami füst és gőz formájában adta tovább az emberek ajándékát az isteneknek. A szent ligetekben áldozati ajándékaikat a marik, és az udmurtok, csakúgy, mint a mordvinok a fákra, vagy a fák alá rakják. A fák olyannyira összekötő szerepet játszanak a világszférák között, hogy hitük szerint bizonyos fák az áldozati ligetekben az istenségek ideiglenes tartózkodási helyeiül szolgáltak, azaz a nagy közösségi áldozatok alkalmával oda ereszkedtek le az égből, hogy megfigyeljék a részükre bemutatott szertarást és átvegyék az áldozatot. Állatáldozat esetén pedig az állat lelkét. A szent ligetekben minden istenségnek saját fája volt, azaz minden szertartás alkalmával ugyanannál a fánál végezték el a részükre rendezett áldozati szertartást. A fák közül különleges tiszteletnek örvendtek az erdei fenyő, a lucfenyő, a hársfa, a tölgyfa és nem utolsó sorban fehér törzse miatt a nyírfa. A fehér az istenek színe volt a legtöbb Volga—Káma menti nép színszimbolikájában. Népviseletük fehér alapszíne sem véletlen. A régi mari képzetek szerint isten rendelte azt el (KRJUKOVA1951). A marik egészen napjainkig, ha közösségi szertartáson, vagy ünnepen vesznek részt hagyományos fehér népviseletükbe öltöznek, annak ellenére, hogy az mára már kiszorult a hétköznapi viseletből. A fehér szín a rituális öltözet megkülönböztető 244 /////////////////////M^^
