Kothencz Kelemen (szerk.): Migráció és hagyomány-formálódás a történeti Duna-Tisza közi nemzetiségek népéletében - Bajai dolgozatok 22. (Baja, 2018)
Nagy Janka Teodóra: Az interetnikus kapcsolatok individualizálóda, avagy a hagyomány-, érték- és mentalitásőrzés mintázatai a modernizálódó közösségekben
fognak így boldogulni, hiszen semmit sem ér, ha „amit a kakas kapar, a tyúk szétrúgja, vagy fordítva ”, A vegyes házasságok a második generáció életében komoly személyes és közösségi kihívást jelentettek. Nemcsak a falu etnikai közössége, a sváb vagy bukovinai székely rokonság, de az egymást felvállaló, a közös életre vállalkozó fiatalok számára is. Meg kellett küzdeniük a két etnikai, illetve néprajzi csoport egymásra vonatkozó kölcsönös előítéleteivel. Egyik sem volt egyszerű, de mint azt Gyarmathy Lívia filmje is láttatja, a történelem viharában igazságtalanságokat elszenvedő saját rokonok meggyőzése talán még nehezebbnek bizonyult. A rendkívül szorgalmas svábok a gyakran „csángóknak” nevezett bukovinai székelyeket lustának tartották, akik nem értenek a gazdálkodáshoz. A bukovinai székelyek viszont a sváb gazdaságot „nehéz örökségnek” tekintették.21 A svábokat beosztó pénzkezelés, tervezett, praktikus és puritán életvitel, a vallásosság és az ünnepek esetében is visszafogottság és egy bizonyos távolságtartás jellemezte. A bukovinai székelyek kevésbé polgárosodott család- és társadalomszerkezete (ideértve a magasabb gyermekszámot és a rokonsági összetartozás fontosságát), az intenzíven megnyilvánuló közösségi szellem, a színes viselet, az érzelmi túlfűtöttség az ünnepeken és a vallási életben idegen volt a svábok számára.22 Höflemé Lajosné Kelemen Emma, a Bonyhádi Székely Kör vezetője beszélt arról, hogy Nagy székelyben az övék volt az első vegyes házasság 1959-ben. „Akkoriban nagy vihart kavart, hogy mi a későbbi férjemmel szemet vetettünk egymásra. ”23 A hatvanas, hetvenes években már mind gyakoribbakká váltak a vegyes házasságok: örömeikkel és bánataikkal. Hosszú idő telt el, sok szokás változott, amíg „átjárhatóvá vált” a sváb és bukovinai székely közösség közötti a házasság - egyben előre vetítve az interetnikus kapcsolatok individualizálódásának új problémáit is. Például hogy a két különböző közösség szokásrendjét jelentő felnevelő család közül melyik hagyományát vigyék tovább az új családba? Hol és hogyan egyeztethetőek az értékek? Egy modernizálódó, városiasodó közösségben számítanak-e a hagyományok? Számít-e, hogy melyik közösségi hagyományt követi az új család, hogy miben nevelődnek a gyermekek? Egyáltalán hány gyermek vállal egy bukovinai székely-sváb házaspár? Hogyan születik meg a döntés? Mi lesz a felnevelő családban elsajátított értékrenddel, szabálykövetéssel, a hagyományos közösségi szokásrenddel? Egy leány korában jókedélyű, cserfes bukovinai székely asszony arról panaszkodott, hogy „sváb férje rokonai kikapósnak tartották, mert szóba állt minden legénnyel, aki szembe jött vele a faluban... Ahogyan azt is gyakran szemére vetették, hogy minek annyi gyereket szülnie. Inkább lenne kevesebb gyerekük, de laknának rendes házban. O erre nem akart válaszolni, de nagyon megbántódott. Végül a negyediket már a férje sem akarta... amikor el kellett mennie elvetetni, azt soha nem tudta megbocsátani. Széthúzták a közös ágyat, ami miatt a férje majdnem megverte. ” 21 ALBERT Gábor 1983.; LŐR1NCZ Imre 1986. 22 CSUPOR Tibor 1987.; SOLYMÁR Imre 2003. 23 Tolna megyei Népújság, 1995.04.08. 83. sz. Hétvégi melléklet 1. oldal 66
