Kothencz Kelemen (szerk.): Migráció és hagyomány-formálódás a történeti Duna-Tisza közi nemzetiségek népéletében - Bajai dolgozatok 22. (Baja, 2018)
Papp Árpád: A vajdasági magyarok elvándorlásának sajátosságai a rendszerváltást követő időszakban - a nemzetközi migrációs trendek figyelembevételével
belső és külső tényező konstellációjában előálló helyzetre való reakciók, amelyek egy adott helyen taszítják az arra érzékenyen reagáló közösségeket, megint másutt a mozgásra hajlandó közösségeket vonzzák. A múlt század kilencvenes évei e tekintetben a korábbiaknál is - talán a második világháború időszakát is meghaladó mértékű - erőteljesebb változást generáltak: a Közép-kelet-európai, korábbi szocialista tömb fokozatos ideológiai, majd gazdasági átstrukturálódása és a fejlett nyugati államokat tömörítő Európai Unióhoz való hasonulása egy sor olyan helyzetet és folyamatot teremtett, amit napjainkban sem tekinthetünk lezártnak. A határon túli magyarok számára elérhetővé váló magyar állampolgárságból fakadó előnyök egyike volt az Európai Unióhoz csatlakozó Magyarország lakosainak alanyi jogon történő munkavállalása az EU területén, aminek egyik szerencsés haszonélvezői a címben szerepeltetett vajdasági magyarok is. A SZABAD AKARATON ALAPULÓ MIGRÁCIÓ JUGOSZLÁV DIMENZIÓI A volt jugoszláv térség egyes régiói különböző módon és különböző intenzitással vettek részt az nyugat-európai gazdasági migrációnak, mai szóhasználatban vendégmunkának nevezhető jelenségben.1 Vizsgálatunk szempontjából a XX. század hatvanas-hetvenes éveinek állami engedményei (a szabad külföldi munkavállalás lehetőségének biztosítása) azért érdemelnek külön figyelmet, mert abban az időben a Közép-kelet-európai szocialista tömbben egyedülálló módon tette lehetővé a munkaerőtöbblet kérdésének megoldását és a jóléti társadalom felé vezető lépések megtételét. Ennek jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy napjainkig gazdasági tényezőként tartják számon, illetve a munkavállalás a múlt század hetvenes éveire eső fénykorában a gazdasági migránsok száma milliós nagyságrendű volt.2 A tömeges külföldre távozás a hatvanas években először a magasabb életszínvonallal rendelkező köztársaságokból - Szlovéniából és Horvátországból - indult, hogy idővel a többi köztársaságot, legkésőbb pedig Koszovó-Metohiját érje el. A hetvenes években a gazdaságilag fejlett köztársaságban - Horvátországban - kisebb volt a visszatérők aránya, aminek egyik oka a „horvát tavasz” kudarcában is kereshető, míg Koszovóban a hatvanas évekhez viszonyítva tovább nőtt az migránsok száma (mintegy a tízszeresére). A külföldi munkavállalás dinamikáját illusztrálja az az adat, amely szerint Szerbia területét 1970-ben két és félszer többen hagyták el, mint az előző évben. 1 A XIX XX. századi kivándorlásról Puskás Julianna megállapítja, hogy a vándorlásokban mindig szerepet játszottak a személyes kapcsolatok, amelyek láncmigrációt eredményeztek: a XIX-XX. században az Amerikába vándorlás láza nagyobb volt „azokon a vidékeken, ahol a lakosságnak már voltak vándorlási tradíciói vagy kommunikációs kapcsolatai vándorlási tapasztalatokat szerzett személyekkel, foglalkozási csoportokkal és népekkel.” PUSKÁS Julianna 1991. Közismert, hogy például a dalmát tengerpart - és annak hátországának - lakossága a Földközi-tengeren, majd lényegesen szélesebb körben a vizsgált időszak - a XX. század - előtt is élénk nemzetközi kapcsolatokat tartott fenn a hajózás/kereskedelem révén, ami sok tekintetben befolyásolta az itt lakók későbbi kivándorlási kedvét az Újvilágba. 2 „Hivatalos statisztikai adatok az emigránsok számáról, a külföldre távozás nyomon követéséről csak az 1971-es népszámlálás után jelentek meg. Egyes becslések szerint az 1964-es évben mintegy 100 ezer jugoszláv állampolgár volt külföldön. Az 1971-es összeíráskor 750 ezer emigránst tartottak számon, s ez 1973-ban már elérte az 1,1 milliót. Az 1981-es népszámlálás adatai szerint 874 966-an dolgoztak külföldön. E számadat a külföldön munkát vállalók családtagjait is magában foglalja.” GÁBRITYNÉ MOLNÁR Irén 1996., 2002. 160
